Lencsecsere harminc–negyven perc alatt

A szürkehályog kialakulása sokszor lassú, máskor viszont meglehetősen gyors lefolyású. Gyógyszerekkel a betegség nem gyógyítható, legfeljebb lelassítható a kifejlődése. A kezelés az esetek túlnyomó többségében a hályogos lencse műtéti eltávolítása, hiszen enélkül a beteg nem látna. Az Egészségügy Világszervezet (WHO) egy 1990-es kimutatása szerint a Földön mintegy 38 millió világtalan embert tartottak nyilván, 41,8 százalékuk szürkehályog következtében vakult meg. Régebben még általános volt az a nézet, hogy a műtétet akkor kell elvégezni, amikor a hályog már „beérett”. Manapság, különösen ha a beteget a szürkehályog a munkája végzésében akadályozza, már a katarakta korai stádiumában is végrehajtják az operációt, sőt a szakemberek egyre inkább hajlanak arra, hogy minél hamarabb sor kerüljön a műtétre.

A szemlencse-operációk hőskorában csak eltávolították a szürkehályogos lencsét, de nem pótolták azt, hanem egy erős (kb. +10 – +12 dioptriás) szemüveggel igyekeztek korrigálni a beteg látását. Az első szemlencse-extrakciót egy francia felcser, Jean Louis Petit hajtotta végre 1708. április 17-én. Addig azt tartották, hogy a szürkehályogot tűvel ki lehet szúrni vagy oldalra lehet tolni. Petit módszere azonban még évtizedekig nem vert gyökeret. A szürkehályogos szemlencse eltávolítását egy másik francia szemorvos, Jaques Daviel (1696–1762) vezette be az orvosi gyakorlatba. 1745. április 8-án egy remete szemlencséjéről a hagyományos módon szerette volna oldalra tolni a hályogot, közben azonban a lencse megsérült és darabjaira esett szét, s amikor a maradványait a szemből kiöblítette, páciense rögtön jobban látott. Sajnos két nappal később fertőzés lépett fel, s a remete teljesen megvakult. Daviel azonban elgondolkodott a történteken és rádöbbent arra, hogy a katarakta nem valamilyen hártya, hanem a szemlencse elhomályosodása. A szürkehályogos szemlencse elzárja a szembe érkező fény útját, ezért a legcélravezetőbb eltávolítani. Sikerült kidolgoznia egy olyan kíméletes műtéti eljárást, amellyel az esetek többségében komplikációk nélkül az arcüregbe tolta le a beteg szemlencsét vagy pinzettával kiemelte. A módszer széles körű alkalmazását azonban korlátozta a gyakorta fellépő fertőzés, így csak a 20. században vált rutin műtéti eljárássá a szürkehályogos szemlencse eltávolítása. A betegek számára az operáció a látás képességének visszaszerzését jelenteti, noha a +10 dioptriás szemüveg viselése kényelmetlen és többnyire a látott kép sem tökéletes.

Az 1940-es évek végén egy brit szemorvos, Harold Lloyd Ridley egy pilótát vizsgált, akinek egy baleset során a pilótafülke ablakából származó apró plexidarabok kerültek a szemébe, ennek ellenére semmiféle gyulladás nem lépett fel: a szem jól tűrte az idegen testecskék jelenlétét. Ez a megfigyelés adta neki az öteletet, hogy valamilyen színtiszta műanyagból mesterséges szemlencsét készítsen, s ezzel helyettesítse a műtétileg eltávolított szürkehályogos lencsét. Maga a plexiüveg (polimetilakrilát) nem vált be, ezért más anyagok után kellett nézni. Manapság a kemény lencsék leggyakrabban használt alapanyaga a szilikon és a polimetilmetakrilát, az utóbbi másfél évtizedben azonban az úgynevezett lágy lencsék egyre inkább kiszorítják a kemény lencséket, ám egyelőre jóval drágábbak ezeknél. A szemlencse-pótló műtétek napjainkban a leggyakoribb szemészeti beavatkozások közé tartoznak, Szlovákiában néhány ezer ilyen operációt végeznek évente. Míg régebben a beteg szemlencsével együtt a lencsetokot is eltávolították, ma a lencsetok a helyén marad, s tulajdonképpen ebben helyezik el a műlencsét. A szürkehályogos lencsét 30 kHz-nél magasabb frekvenciájú ultrahanggal „széttörik” (ezt fakoemulzifikációnak nevezik), a szaruhártyán ejtett aprócska (2,8–4 mm) nyíláson kiemelik a lencsedarabokat és ugyanitt beültetik a műlencsét. A lágy lencse rendszerint össze van hajtogatva, amelyet aztán „szétterítenek”, ennek köszönhetően a szükséges műtéti nyílás valóban minimális és könnyen összeforr. A műtétet helyi érzéstelenítéssel általában 30-40 perc alatt elvégzik és a beteg még aznap vagy másnap hazamehet. Egy „ülés” alkalmával csupán egy szemet műtenek meg, a másik lencse eltávolítására csak azután kerül sor (leghamarabb 4-5 hét múlva), ha bizonyossá vált, hogy az előző operáció sikeres volt. A látásképesség általában gyorsan helyreáll, a betegnek többnyire csak az olvasáshoz kell (kb. +3 dioptriás) szemüveget viselnie, esetleg más apróbb korrekciókra is sor kerülhet. Az egyszer beültetett műlencsét a páciens általában haláláig viseli, egy újabb cserére csak kivételes esetben kerül sor. Az utóbbi években olyan mesterséges lencsékkel is kísérleteznek, amelyek alkalmazkodnának a beélesítendő tárgy távolságához, vagyis egy viszonylag tág tartományban élesre tudják állítani a képet. Az úgynevezett virágszirmos szemlencse tulajdonképpen 6 egymásra fektetett lencséből áll, amelyeket hajlékony rugókkal rögzítenek a lencsetokhoz, s attól függően, hogy milyen távolságra található a megfigyelt tárgy, a lencsék összecsukódnak vagy szétnyílnak. A szakemberek azt remélik ettől a megoldástól, hogy a közellátást is lehetővé teszi és nem lesz szükség szemüvegre.