Zsugori - a kritikai kiadás

A színlapon két szerző neve áll. Simai Kristófé, a 18. századi, komáromi születésű pap tanáré, aki annak idején „Rév-Komáromba, kevéssel a labancok és kurucok háborúja után“ helyezte át Moliére A fösvény című komédiájának a történetét, valamint Szarka Gyuláé, akit a Katona Imre soproni dramaturg által válogatott -Simaihoz korban és komáromi kötődésük által is passzoló két költőtől, Csokonaitól és Pálóczi Horváth Ádámtól származó - versek megzenésítésére kértek fel. Béres rendezésének és Szarka munkájának egyaránt érdeme, hogy majdhogynem eltüntetik az előadásból a szöveget: abban az értelemben legalábbis, hogy egy pillanatra sem érezzük úgy, itt és most valamiféle kötelező udvarias főhajtás részesei-nézői lennénk nehézkesen artikulálható irodalomtörténeti emlékek előtt. És bár a zene eléggé harsányan telepszik rá az előadásra, az, ahogy a „dalban mondom el“ betétek plusztartományokat nyitnak meg, izgalmas eleme ennek a produkciónak. 

Székely László nagyszabású, fehér, klasszicista alapvonalú díszlete eleve megteremti a dupla idézőjeleket, a színház a színházban helyzet kereteit, amelyeket a továbbiakban Béres rendezése még tovább feszeget. A szereplők végig a színpadon vannak: aki éppen nincs a pódiumszerűen megemelt színen, az is látható, ahogy a helyzeteket figyeli, pihen, készülődik; a ki- és belépésnek pedig fél pillanat alatt kell megtörténnie. Megint másfajta átlépést igényelnek a dalok - ezek a betétek megakasztják a cselekményt, egy-egy állapotot bontanak ki, miközben viszik is magukkal a szereplők a szituációt, a figurát, meg nem is. Egy-egy lehetséges helyzetváltozat, egy-egy lehetséges figuravariáció képe nyílik meg klipszerűen, mai kulturális mintákat bevonva az előadásba. (Például a szerencsétlen kiházasítás előtt álló Krisztina dala alá „vetített“ jelenet egy expresszív-rituális Lorca-előadásból is jöhetett volna; Zsugori dala az első felvonás végén egy rockkoncertet idéz az öreg farkas frontemberrel; a második felvonás nyitányának koreográfiája klasszikus musicales/musicalfilmes betétekre hajaz - de a lehetséges asszociációk sora végtelen.) 

A rendező a Zsugoriban alapvetően a commedia dell'arte stílusát eleveníti fel, annak jellegzetes, stilizált, elrajzolt játékmódjával, tipikus figuráival, tradicionális külsőségeivel (a maszkszerű sminktől kezdve a „kötelező“ botozáson át a foltos kabátig). Ezzel együtt át is értékeli a hagyományt. Azokat a figurákat, akiket/ amelyeket a darab nézőpontjából funkcionális biodíszletnek tekint, feszes kontúrokkal, karikatúra-szerűen rajzol meg, technikai elemekkel erősítve fel a színpadi jelenlétüket. Másoknál (Zsugori - Fabó Tibor, Gaz Jankó, a szolgája - Mokos Attila, Rozinka kerítőnő - Holocsy Krisztina) nyitva hagyja a lehetőséget, hogy személyes arcvonások tűnjenek fel. Aztán vannak azok a szereplők (Károly - Tóth Károly, Emília - Jókai Ági), akik a figura takarásában is képesek egyéni pillanatokat, megoldásokat mutatni. Mindezt úgy, hogy az előadás nemcsak fejben kíván maximális koncentrációt az összes szereplőtől, hanem komoly fizikai igénybevételt is jelent: Dávid Péter nemcsak a dalokhoz készített koreográfiát, hanem az egész előadást színpadi mozgásban is pontosan beállított, lépéstől ugrásig, zuhanástól cigánykerékig megtervezett egységként tervezte meg.

Hozzá tartozik a komáromi - egyébként a soproni Petőfi Színház szíves külső közreműködésével létrejött - Zsugori élményéhez az esetlegesség érzése is. Hogy minden erős pillanatra (személyes kedvencem Tóth Károly és Culka Ottó vokálozása Zsugori dalában) jut két másik, amelynek valahol eltűnik az energiája, a lendülete (csak egy példa: bármilyen szép is az elképzelt kép, ha Krisztinát esetlenül, korrigálgatva emeli a magasba a nép a nagy zuhanás előtt). Elsősorban ennek tudható be, hogy a produkció elér egy ingerküszöböt, amin aztán mégsem jut át. Nem lesz belőle stílusbravúr -„csak“ egy izgalmas szövetű, kérdőjeleivel együtt is erős hatású előadás. Amelynek sokszínű humora önmagában is megérne egy profán misét.