Trump vs. Európa

Európa nem ringathatja magát hiú ábrándokba. Trump ebben a játszmában szükségszerűen feláldozza Ukrajnát az orosz oltáron. Kormányzatának vezető tisztségviselői a legutóbbi nyilatkozataikban azt is nyilvánvalóvá tették, hogy mélységesen megvetik Európát. Tekintve, hogy az Európai Unió legtöbb tagállama elkötelezte magát a hagyományos liberális értékek mellett, nagyobb valószínűséggel tekintik őket ellenfélnek, mint szövetségesnek.

Trump célja egy tekintélyelvű, illiberális világrend felépítése. Három fő célkitűzése van: saját országán belül lebontani a liberális államot; tranzakciós szövetségeket kialakítani a világ legnagyobb illiberális (vagy ebbe az irányba haladó) rezsimjeivel – Oroszországgal, Indiával, Kínával, Törökországgal és Izraellel –, még akkor is, ha ez az EU marginalizálását jelenti; egy bevehetetlen észak-amerikai erődöt építeni Kanada, Grönland és a Panama-csatorna elnyelésével.

Ezt az erődöt vámokkal védenék, és gazdája képes lenne arra, hogy bárkire és bármikor lecsapjon, anélkül, hogy egyeztetnie kellene a szövetségeseivel. Trump olyan világrendet akar felépíteni, amelyet a nacionalizmus és az erő ural – ezzel visszaállítva azt a status quót, amelyet Európa és Amerika a második világháború után egyszer már elutasított.

Teddy Roosevelt karikatúrája

Bár az európaiak számára megdöbbentő lehet Trump megközelítése, van történelmi előképe: mélyen gyökerezik egy amerikai hagyományban, amelyet mára elfelejtettünk. Köztudott, hogy Trump nagy csodálója Theodore Rooseveltnek – csodálatának fókuszában persze a spanyol–amerikai háború „kemény lovasának”, Teddynek a karikatúrájára áll. Azt is tudni lehet, hogy Trump Nobel-békedíjra vágyik, amit Roosevelt az 1904–1905-ös orosz–japán konfliktus lezárásában játszott szerepéért meg is kapott.

De Trump első és legfontosabb célja az amerikai liberális állam felszámolása. Ezt simán megteheti, és közben nem kell a Kongresszus ellenkezésével számolnia – hiszen azt teljes mértékben kézben tartják az elnök személyi kultuszának bűvkörébe esett republikánusok. El sem kell mennie odáig, hogy felszámolja a sajtószabadságot: némi tisztogatás, megfélemlítés és zsarolás a nagy médiumok tájékán bőven elegendő.

Ami a MAGA projekt második – nemzetközi – pillérét illeti, Trump érti, hogy szuperhatalmi státusza ellenére az Egyesült Államoknak erős partnerekre van szüksége ahhoz, hogy felszámolja az ENSZ által lehorgonyzott világrendet, és egy illiberális rendre cserélje, ahol az erő egyenlő a joggal, és ahol az emberi jogok, a nemzetközi egyezmények vagy éppen a klímamegállapodások csak üres szavak. Már ma sem kell különösebben megerőltetnünk a fantáziánkat, hogy elképzeljük, ahogy az Egyesült Államok, Oroszország és Kína leül a tárgyalóasztalhoz, megbeszélik az új rend alapjait, mindegyik meghatározza a maga életterét (lásd: Lebensraum), miközben a többi országot és azok erőforrásait gyalogként kezelik. A Kremlnek például tőkére van szüksége, Trumpnak pedig kritikus ásványi anyagokra és egyéb erőforrásokra, amelyekkel megjutalmazhatja a saját oligarcháit.

Az ilyen patrónus-kliens modell mára már ismerős, hiszen Oroszországban, Törökországban, Indiában, Magyarországon és más országokban is mélyen meghatározza a rendszert. A legnagyobb akadályt ismét Európa jelenti a maga bosszantó szociális, környezetvédelmi és korrupcióellenes szabályozásaival. És Európa az, amely Trump harmadik célkitűzésének – egy észak-amerikai erőd felépítésének – is az útjában áll. Grönland végül is Dánia félig autonóm területe.

Trump céljait tekintetbe véve Európának fel kell ismernie, hogy egyedül van. Vezetői nyilvánvalóan hiányoznak a Szaúd-Arábia által vezetett, Ukrajna jövőjéről folytatott tárgyalásokról – valószínűleg azért, mert Oroszország ezt követelte, és Trump örömmel beleegyezett.

Nem kellenek rossz jelzések...

Abban, hogy idáig jutottunk, Európát is felelősség terheli. A legtöbb vezető – Emmanuel Macron francia elnök kivételével – régóta nem hajlandó szembenézni az igazsággal, a blokk stratégiai sebezhetőségével. Kaja Kallas, az EU új külügyi és biztonságpolitikai főképviselője például soha nem értette, miért kell az európai államok csapatainak közös hadgyakorlatokat tartaniuk a NATO keretein kívül. Rendre ugyanazzal érvelt: az autonómia bármiféle demonstrációja felgyorsíthatja az Egyesült Államok szerepvállalásának csökkenését a védelmi szövetségen belül, ezért nem szabad ilyesfajta jelzéseket küldeni.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke minden témában következetesen az Egyesült Államok iránti tiszteletet hangsúlyozta, még akkor is, amikor mindenki tudta, hogy Joe Biden elnök kormánya csökkentette az Ukrajnának nyújtott katonai támogatást a herszoni ellentámadást követően. Biden külpolitikai csapata nyilvánvalóan attól tartott, hogy az orosz hadsereg és a front összeomlása taktikai nukleáris fegyverek bevetésére késztetné Putyint.

Mozgósítani – de hogyan?

Mára Amerika egyértelműen magáévá tette az orosz narratívát, ezzel szemben Európa próbál mozgósítani Ukrajna támogatására. A szavakon és a szándéknyilatkozatokon túl azonban óriási nehézségek állnak az útjában. Először is, kevés európai államnak vannak meg ténylegesen az eszközei ahhoz, hogy fegyveres erővel lépjen fel, és a frontvonalhoz legközelebb állók nem akarják kimeríteni egy másik ország területének védelmében az erőiket. Másodszor, az amerikai támogatás megvonása gyakorlatilag lehetetlenné teszi az európai katonai szerepvállalást. Végül: sok európai állam egyszerűen nem lenne hajlandó felvállalni az Egyesült Államokkal való nyílt konfliktus kockázatát, ha az Egyesült Államok ellenezné az európai katonai szerepvállalást. Érdemes megnézni Giorgia Meloni olasz miniszterelnök példáját: miközben továbbra is támogatja Ukrajnát, nem akar huzakodni az USA-val, annál is kevésbé, mert attól tart, hogy az ukrán válság a francia pozícióknak kedvez majd Európában.

Még ha sikerülne is valahogy mozgósítani az európai erőket, egyáltalán nem világos, hogyan használnák fel ezeket. Elég nehéz elképzelni, hogyan garantálnák az európai erők az esetleges tűzszünetet. Ennél életszerűbbnek tűnik az a forgatókönyv, hogy európai erők szárazföldi támogatást nyújtanának az ukrán hadseregnek orosz agresszió esetén. De még hosszú időnek kell eltelnie, mire egy ilyen projekt realitássá válhat.
Ma Európa egyedül van és felkészületlen – ez így a lehetséges világok legrosszabbika. Ezzel együtt: nem szabad feladnia.

Zaki Laïdi
A szerző politológus, a Párizsi Politikai Tanulmányok Intézete (Sciences Po) professzora, az Európai Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének korábbi különleges tanácsadója

©Project Syndicate