Zseblámpával ül a nézőtéren

Moszkva színházi fellegvárában, a Tagankán székel lassan negyvenöt éve. Mondhatnánk: övé a Taganka. Negyvenöt előadásának ő a rendezője, de dolgozott másutt is a világban. Operarendezőként még a milánói Scalában, a londoni Covent Gardenben és a chicagói Operaházban is.

1964-ben, amikor a hruscsovi olvadás idején megkapta a Tagankát, ahogy ő fogalmaz: „Csődbe ment kolhozistálló volt az egész, milliós adóságokkal, nézők pedig alig lézengtek a falai között.” De ígéretet kapott, hogy olyan színházat csinálhat, amilyet csak akar. Egyvalamit várt el tőle az állami vezetés: húzza ki a színházat a kátyúból. Jurij Petrovics Ljubimov díjazott, érdemes művész volt, a Vahtangov Színházban kezdett, s olyan filmek szereplője lehetett, mint a Nappalok és éjszakák, a Három találkozás vagy a Jegor Bulicsov és a többiek. A nagy berobbanást a Szecsuáni jólélek című Brecht-darabbal érte el.

Ez volt a Taganka első bemutatója 1964-ben, s onnantól kezdve a művészi szabadság, az útkeresés jelképévé vált a színház. Az egész Szovjetunió és az egész világ tudta: Moszkva szellemi központja, színházi trösztje, tiltásokról, tűrésekről és támogatásokról híres teátruma mindent neki köszönhet. Az ő tudásának, az ő világlátásának, az ő elméjének, ám ami a legfontosabb: az ő emberi nagyságának. Politikusok jöttek, mentek, vezérkarok cserélődtek – Ljubimov maradt. Művészetét még a legnagyobb állami hatalmasságok sem tudták megkérdőjelezni, legfeljebb sarokba szorították, elűz?ték, megfosztották állampolgárságától, aztán a glasznoszty jelszava alatt visszasírták, visszacsalogatták, hazakönyörögték. Ljubimovot azonban kemény fából faragták. Nem roppant bele abba sem, hogy szeretett Tagankájától jó időre távol tartották. Tudta: szellemisége beivódott a falakba, de ha a színházát le is döntötték, színészei akkor is tovább éltették. Munka nélkül pedig akkor sem maradt, amikor évekre meggyűlt a baja a Kreml vezérkarával. 1983-ban például, amikor a Bűn és bűnhődést rendezte Londonban, a Times-nak adott interjújában kendőzetlenül elítélte hazája légvédelmét amiatt, hogy Szahalin szigete felett lelőtt egy dél-koreai utasszállító repülőgépet. A szovjethatalom ilyen nyitott bírálata nem maradt megtorlás nélkül. Jurij Petrovicsot – távollétét kihasználva – megfosztották állampolgárságától. Kapott helyette viszont két mást: izraelit – épp a hetvenedik születésnapján – és magyart. Saranszkij, az egykori szovjet disszidens, akit Izraelben már nemzeti hősként tartottak számon, annyira szerette a Tagankát, hogy azonnal segítő kezét nyújtotta Ljubimovnak. Magyar állampolgárságát pedig 1999-ben Göncz Árpádtól vehette át, hiszen akkoriban már Magyarországhoz, a magyar színházi élethez is szoros szálak kötötték. 1974-ben, amikor a Taganka egyik legendás előadását, a Hamletet játszotta Budapesten, a zseniális Vlagyimir Viszockijjal a címszerepben, Ljubimov beleszeretett itteni tolmácsába, Koncz Katalinba, akit nem sokkal később feleségül vett, 1979-ben pedig fiuk született. Péter, apjának Petya remekül beszél, ír és olvas magyarul, Izraelben megtanult héberül, az oxfordi egyetemen pedig felsőfokon angolul. Amikor azonban a papa a Bűn és bűnhődést rendezi a Vígszínházban, ő még nincs a világon. Háromszor dolgozik még ezt követően Ljubimov Magyarországon: Trifonov Cseréjét állítja színpadra Szolnokon, a Háromgarasos operát a Nemzetiben és a Don Giovannit az Erkel Színházban. A magyar állampolgárságért tehát keményen megdolgozott. Hazájától hét évet töltött távol. Ennyi ideig tartott ugyanis a száműzetés, s csak miután Gorbacsov „rehabili?tálta”, tért vissza Moszkvába.

Magyarországon mind a mai napig rengeteg barátja van. Garas Dezsővel kétszer is dolgozott, Udvaros Dorottyával Szolnokon, Törőcsik Marival a Nemzetiben, Kútvölgyi Erzsébettel a Vígszínházban, Eszenyi Enikőt a főiskolán tanította. Azt már Szabó Istvántól, a Mephisto Oscar-díjas rendezőjétől hallottam épp a minap, hogy miképpen kommentálta ’78-ban Ljubimov vígszínházi rendezését Várkonyi Zoltán, a társulat akkori igazgatója.

„Igen, én hívtam meg őt – mondta borús arccal egykori főiskolai növendékének. – De tudja, mit csinál? Kinyitotta a színpad mögötti hatalmas díszletező ajtót, hogy a nézők kilássanak a sötét utcára, és a színészek onnan szaladnak be egy esőgépen át, csuromvizesen a rivaldáig.”

„Ez zseniális! Fantasztikus ötlet!” – lekendezett Szabó István.

„Januárban, Pistukám? – hüledezett Várkonyi. – Megfázik a közönségem!”

Nagy vihart kavart előadás volt ez akkor, a színészeknek nem volt könnyű megszokniuk az ezervoltos munkatempót, vitáztak, tiltakoztak is közülük többen, csak a próbafolyamat végén csitultak el, amikor látták a végeredményt. Ljubimov ma, kilencvenévesen is ugyanilyen feszített tempóban dolgozik. Munkamódszerén az idő sem tudott változtatni. Előadásait mérnöki pontossággal rakja össze, a zene, a ritmus, a fény?effektek, a mozgás ugyanolyan fontos nála, mint maga a szöveg. Színészeit még a kész előadás során is instruálja. Ha Moszkvában van, minden este bent ül a nézőtéren, zseblámpával a kezében. Külön széke van a közönség körében, onnan irányítja szó nélkül, különböző fényjelekkel az előadás összes szereplőjét. Mutogatja, hogy gyorsabban, lassabban, a saját szájába világít, ha halk a szöveg, karja úgy jár, mint a szélmalom kereke. Igazi színházi látványosság, páratlan teátrumi produkció, amit az évek során kialakított jelrendszerével nyújt. Az agyondekorált, szovjet ornamentikával barokkosított színjátszásnak ő maga vetett véget. Legendás előadásaiban, a Mester és Margaritában, a Karamazov testvérekben, a Marat Sade-ban, a Tartuffe-ben, a Csendesek a hajnalokban, a Faustban, a Színházi regényben, a Doktor Zsivágóban minden eszközt aktivizál, hogy a lehető legszorosabb kapcsolatba kerüljön a nézőkkel, hogy minden percben hatni tudjon rájuk, hogy látványban is mindig érdekeset nyújtson.

„Direktor vagyok, nem diktá?tor” – szokta mondani, amikor szigoráról, elvárásairól, a próbáin uralkodó fegyelemről, pontosságról faggatják. Mindezt természetesen önmagától is megköveteli. Közvetlen munkatársai mesélik: amikor nemrég Vlagyimir Putyin a Kremlbe hívta értekezletre, előre jelezte neki, hogy csak fél tizenegyig számolhat vele. Tizenegytől próba, amiről ő sem késhet.

Legutóbb, tavaly ősszel Alekszandr Gribojedov Az ész bajjal jár című, 1824-ben íródott társadalmi komédiáját vitte színre. Örök?érvényű darab: a történet ifjú hőse három év távollét után tér vissza Moszkvába, s elképedve nézi, mi zajlik „felső szinten”. Gunyoros megjegyzéseiért, „lázításáért” sajátos bosszút áll rajta a társadalom: bolondnak nyilvánítja. A Taganka első idei bemutatóját is nagy várakozás előzi meg, hiszen Jurij Petrovics Ljubimov A kastély című Kafka-darabot állítja színpadra. Ezt követően pedig Dickens, Andersen és Oscar Wilde meséiből rendez különleges előadást. Közben megjelent egy igazi színházi csemege: a Taganka – Egy színház személyes ügye című kötet, amely mostanság a legnagyobb könyvslágernek számít Moszkvában. És nemcsak azért, mert egy legendás társulat életrajza, hanem mert a Mester, Jurocska több évtized alatt felgyülemlett, politikai pikantériától sem mentes hivatalos leveleit is közreadja.