Zenészoptikán keresztül

Mi, muzsikus lelkek címmel jelent meg Strieženec Alex szórakoztatva „beavató” könyve, amelynek sokat mondó az alcíme: Történetek zenéről, élet(em)ről.

A Somorján élő szerző tinédzserként még rocksztárságról álmodozott, aztán visszahuppant a rögvalóságba: hosszú éveken át „megélhetési zenészként” dolgozott itthon és külföldön. A gitár és a basszusgitár után a dobok mögött kötött ki, ez lett élete nagy szerelme, ezt tanítja, erről a hangszerről írt szakkönyvet, és ütőhangszeresként számtalan stílusban mozog otthonosan. Játszott falusi mulatságokon, elegáns szállodákban, sztriptízbárban, hajón, tornateremben... A szocializmus évtizedeiben bejárta fél Európát, amiért sokan irigyelték. Az átlagember azonban csak a csillogást és a nyugati gázsit látja, nem tudja, milyen érzés egy zenésznek karácsony este idegenben háttérzenét szolgáltatnia egy gyerekzsúron, és közben saját gyerekeire gondolni. Vagy fogfájósan muzsikálni Norvégiában, mert sajnálja fogorvosra költeni a családfenntartásra szánt pénzt.

Szinte minden laikus áhítattal tekint azokra, akik képesek megszólaltatni egy-egy hangszert. A zenészeket valamiféle misztikum lengi körül, és ez így van, mióta világ a világ. De milyenek ezek a muzsikus lelkek? Mi hajtja őket, hogy viszonyulnak a többi zenészhez és hogyan hallgatnak zenét? Nos, ez a könyv eligazít minket, ha nem is tesz bennfentessé.

Külön öröm, hogy egy sokat tapasztalt hazai magyar zenész optikáján keresztül láthatunk bele ebbe a különös világba. Például tudtommal eddig még senki sem állított emléket az egykor híres csallóközi bandáknak, a helyi hősöknek, a zenés szórakozóhelyeknek, a legendás pozsonyi lokáloknak. A mai fiatalok, de a harmincasok, negyvenesek számára is mindez már történelem. Illetve helytörténet.

Tájainkon az élő zene mára szinte teljesen kiveszett a vendéglátásból, a zenés helyek eltűntek, úgyhogy ez a szeretetteljes múltidézés „zene füleimnek”. És azért is hálás vagyok a szerzőnek, hogy nem játssza el az írót, végig megmarad történetmesélő muzsikusnak. Nem affektál, nem díszít, nem modulálja túl a szöveget – ha úgy tetszik, minimalista eszközökkel él. És bár nyakig benne van a könyvben, nem önéletrajzot ír, inkább egy számára természetes, mások számára egzotikus világba igyekszik betekintést nyújtani, és közben azt tenni, amit zenészként is: szórakoztatni.

Saját kalandokból is volt elég, Strieženec azonban ugyanolyan átéléssel, a személyes érintettség érzését keltve adja tovább nekünk a másoktól hallott, egykor közszájon forgó anekdotákat, vagy épp az interneten olvasott zenész-sztorikat, mintha vele történtek volna meg. Szó esik a Beatles hatásáról, Elvisről és a rock and rollról, a cigányzenéről, Schubertről, Lisztről, a Strauss családról, különböző műfajokról, stílusokról, zenész- és vendégtípusokról, szállodatulajokról és szervezőkről, nagy berúgásokról és váratlan beugrásokról, kerékbe tört karrierekről és látványos szárnyalásokról.

Az olvasó egy percig sem unatkozik, bár néha bosszankodik stilisztikai bakik és elírások miatt („Először fordult elő, hogy a fiatalok nem a szüleik zenéjén szórakoztak”, „cserélgettük egymást a volánnál”, „Eurosmith” zenekar). A borító pedig olyan csúf, hogy megérdemelné az év legrondább könyvborítója díjat. Kár, mert sokan talán emiatt nem veszik le a polcról.

Strieženec Alex: Mi, muzsikus lelkek. AB-ART, 2015.