Visszavonulót fújt a színházban

Tágra nyílt előtte a horizont. Elmélkedhet, emlékezhet, erdőt járhat, csodálhatja a tájat, a messzeséget. Nemrég töltötte be nyolcvanadik évét, és már bölcsen, könnyű szívvel énekelheti, hogy: „Tanulj meg, fiacskám, komédiázni, tanulj meg kacagni, sírni, ha kell! Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni, de magaddal törődj csak, más senkivel!”

Vannak évek, amelyeket szívesen kitörölne az elmúlt nyolcvanból?
Ha én ezt kimondom...

…tehát igen.
Hogy is fogalmazzak? Nem akarom megbántani a színházat…

… ahol keveset játszott.
Nem is értettem a helyzetet. Talán volt egy-két olyan dolgozatom, amelyhez alig férhet kétség. Az én készségem a színészetben az utolsó pillanatig ugyanolyan szinten volt, mint korábban, legfeljebb az arcom ment el. Megőszültem. Kicsit testesebbé váltam. Mit tudom én! Nem értem, hogy abban a színházban, ahonnan végül magamtól jöttem el, miért nem bírtak dolgozni velem? Ez mélyen sértett, és dühössé tett.

Pedig nincs is olyan híre a szakmában, mint nem egy nagy kaliberű pályatársának, hogy nehéz természet. Soha nem hallottam, hogy bár zseniális színész, a próbák során elviselhetetlen.
Életem egyik legnagyobb dicsérete volt, amikor mellém huppanva a kanapéra azt mondta az egyik kolléganőm: „Milyen furcsa! A Haumann közelében olyan jó meleg légkör van!” Ugye, nem érthető félre ez a jelző?

Az ön esetében? Aligha!
Úgy látszik, nem a bőrömig tartott a meleg, hanem tovább. Mégsem tudtak használni. Ellinkeskedtek valamit.

Nem lehetett rákérdezni, hogy akkor most mi van?
Volt egy olyan gyanúm, ha a dolgok így alakultak, akkor már nincs mit megbeszélni. Bizonyítja ezt az is, hogy amikor bejelentettem, hogy elmegyek, meg sem kérdezték, miért? De kérdezhették volna azt is, hogy nem próbáljuk meg, hogy egy kicsit tovább tartson? A színház vezetőségéből a kutyát sem érdekelte, hova akarok menni. Tudomásul vették a döntésemet, és kész.

Üljünk most vissza arra a képzeletbeli kanapéra: Nemrég úgy fogalmazott: „Sokkal jobban tudok szeretni, mint ahogy engem szeretnek.” Mire alapozza ezt a felismerést?
Volt egy másik gondolatom is ezzel párhuzamosan. Azt szoktam mondani: mindig szerettem volna közétek tartozni – itt egy rövidke szünet következett –, meg nem! Ez az érzés végigkísérte a pályámat. Sokszor gátlást is okozott a színészet gyakorlásában. Hogy miért nem tudok közéjük simulni? Jólesett volna, de nem ment. Nemrég találkoztam a nemzet tíz színészével. Összejöttünk, hogy új tagot válasszunk Törőcsik Mari helyére. Bementem a Nemzetibe, és azt kérdezték, mi van veled, rég hallottunk rólad. Elzárkóztam, tartózkodtam sok mindentől, mondtam. És valahogy kicsúszott a számon, hogy még tőletek is! Anélkül, hogy bántani akartam volna bárkit. Nagyon remélem, hogy humorral vették. Bodrogi röhögött egy jót. Talán mert ő is hasonlóan érez. Nehéz látvány az öreg színész. Az ember azt hinné, csupa vékony test, senki sincs elhízva, elhanyagolva, meg van fésülve, frissen vasalt ing van rajta, esetleg nyakkendő, ehelyett ott ül egy csomó rozoga alak.

Hadd kérdezzem Törőcsik Mariról, akivel játszott is, énekelt is sok évvel ezelőtt. Színpadon először Spiró György Honderűjében kerültek össze, aztán két Szenes Iván-dalt adtak elő. Aki melletted él, és Maga rég nem lesz a világon. De van egy közös kabaréjelenetük is a világhálón. Könnyen egymásra hangolódtak?
Mindezt megelőzően játszottunk egy tévéfilmben, A kínai kancsóban, amely Kosztolányi Dezső novellája alapján készült. Tehát volt már egymáshoz közünk. Törőcsik Mari olyan jó színésznő volt, hogy mindent át tudott hidalni. Közöttünk ugyanis nem alakult ki olyan igazán meleg baráti viszony. De felvétel közben nagyon néztük egymást. Egyszer véletlenül kicsúszott a száján, hogy: „Maga hogy tudja elviselni, hogy ennyire tehetséges?” Ezt kérdezte tőlem. Ez így persze hencegésnek tűnik, pedig valóban így volt. Még mielőtt bármit mondtunk volna, csak úgy mélyen néztük egymást. Már beteg volt, amikor egyszer halkan megjegyeztem, hogy maga soha nem szeretett engem. Nagyon rövid volt a válasza: „Hülye vagy!” – mondta. Szóval, ha volt is egy olyan felület, ahol mint két színész néztük egymást, lélekben, amikor az ember egy jó kollégával, dicséretes színésszel játszik, összeolvadtunk.

Pályája öt legfontosabb színpadi állomásának évekkel ezelőtt a Szókratészt, a Woyzecket, az Arturo Uit, a III. Richárdot és A fösvényt tartotta. Azóta is ugyanígy gondolja?
Ágnes, a feleségem, aki nagyon kemény kritikusom, váltig azt állítja, Füst Milán Árvák című darabjában, a Radnóti Színházban pályám egyik legjobb alakítását látta tőlem. Én nem emlékszem úgy rá. Csendes, visszafogott előadás volt. Meg is kérdezte tőlem a rendező, hogy miért beszélek végig olyan halkan? A Radnóti Színházban lehet halkan beszélni, ott azt is hallják, mert olyan kicsi, mondtam. S ha az áll a plakáton, hogy Árvák, akkor egyébként sem szólalhatok meg dörgedelmesen.

Filmes vállalásai közül én állítottam össze az ötös listát. Indul a bakterház, Szürkület, Ficzek úr, Jupiter holdja, Apatigris.
Lubickoltam mindegyikben. Hogy a csudába ne?! De még mennyire! Csupa jó szerep. Nem a III. Richárdra emlékeznek az emberek, hanem ezekre. Meg a Hupikék törpikékre. Mundruczó Kornélnál, a Jupiter holdjában is jól éreztem magam. A topmodell Mihalik Enikő fenekét foghattam hosszasan a víz alatt.

Pécsi Sándor nagy kedvence volt Madách Színházban töltött évei alatt. Róla mondta egyszer, hogy olyan volt, mint egy sistergő fazék. Haumann Péter nyolcvanévesen sistereg még?
Vettem egy bonsait. Azon tűnődtem, milyen irányba alakítsam. Ha a viharvert fát akarnám látni benne, akkor erősen bele kellene avatkoznom a növésébe. Na, azt nem! Akkor kényszerítsem arra, hogy ne nőjön nagyra? Szóval itt az átmenet a sistergésből a pepecselésbe. Hümmögök, miközben a bonsait nézegetem. Sisteregni már csak akkor szoktam, ha valami hülyeséget látok magam körül.

Fodrászok voltak a szülei. Ők is igazítottak. Frizurákat. Bizonyára örökölt valamit a kézügyességükből.
Annyit, hogy lombigazítást vállalok.

A felesége hajához hozzá szokott nyúlni?
Legfeljebb megigazítani az általa már elkészített frizurát.

S a fiai hajához?
Csak az enyémhez, de az úgy is nézett ki. Én nem megnyírni, hanem kinyírni szoktam magam.

Bele akartam dögleni abba, hogy színésznek mentem, mondta nagyon-nagyon régen. Hogyan lehet ezt a pályát egészségesen túlélni?
Jó nagy kérdés! Nem tudok igazán válaszolni rá. El kell dönteni, hogy az a nyugalom, amellyel most fogadom a dolgokat, lemondás-e vagy sajátos kétségbeesés? Nem tudom, mennyire hiányzik a színház. Ágnes szokta mondani: „Sok vagy itthon!” Küld is néha, hogy: „Menj vissza színésznek!” Nyilván azért, mert majdnem minden párbeszédünkben van valami plusz a részemről. Csak egy példa: Nem azt mondom neki, hogy szervusz, nemsokára jövök haza, hanem hogy bocs, jövök nemsokára, azt tudod! Van egy ilyen színészies plusz a szavaimban. Úgy látszik, hiába állítom, hogy de jó, hogy véget ért, nem fogok többé szenvedni egy vélemény, egy viselkedés miatt, azért csak ott van, hogy vágyom vissza a színházba. Valamennyire.

Várja valamilyen konkrét feladat?
Egy film. Derék író írta. Még nem beszélhetek róla.

De addig is… itt a nyár!
Lent vagyok a Balatonnál, Paloznakon. Amióta vírus van, egyfolytában. Több mint egy éve. Olyan a ház szerkezete, hogy nem is ablak van rajta, hanem egy nagyon széles, összehúzható ajtó. Itt rossz időben is élvezem a végtelent. Még a rossz gondolataimat is felszívja a messziség.

A szerző a Vasárnap munkatársa