Visszatérés az örök értékekhez

Ez átlag három koncertet jelent, idén csak kettőt, de mindkettő különlegesnek ígérkezik. Egy élő legenda érkezik a fővárosba május 9-én: Stanley Clarke, a világ talán legsokoldalúbb, legjobb basszusgitárosa. Persze a zenei ízlés szubjektív, sokak szerint Jaco Pastorius tragikus halála óta senki nem tudta elfoglalni az ő trónját. Mások Marcus Millernek adnák a koronát, megint mások Victor Wooten stílusát szeretik jobban – ők hárman egyébként sokat turnéztak együtt, a három tenor mintájára, a Pozsonyi Jazznapokra is eljutottak tizenöt évvel ezelőtt, az a koncert sokunk életének meghatározó zenei élménye volt.

Stanley Clarke legfőbb jellemzője – az elképesztő technikai tudás és a dús zenei fantázia mellett –, hogy számára nincs határ a műfajok között. Rock-pop berkekben is népszerű, hiszen Chuck Berrytől Aretha Franklinen és Keith Richardson át a Police-ig egy csomó világsztár lemezén, turnéján közreműködött. De jazzberkekben azért sokkal nehezebb szakmai tekintélyt kivívni, főleg egy olyan „háttérhangszeren”, amelyet Clarke felbukkanása előtt meglehetősen mostohán kezeltek.

Ő volt az első, aki szólóhangszert csinált a basszusgitárból. Szülővárosában, Philadelphiában előbb hegedülni tanult, majd felfedezte a bőgőt, ahonnét egyenes út vezetett későbbi hangszeréhez. Már tizenévesként nagy nevekkel játszott együtt (Bill Evans, Jean-Luc Ponty, Stan Getz, Dexter Gordon), majd találkozott egy fiatal zongoristával, bizonyos Chick Coreával, és megalakították a Return to Forever zenekart, amelynek Al Di Meola, Lenny White és Steve Gadd is tagja volt, és amely a fúziós jazz első jelentős formációjaként vonult be a történelembe. Szabadon keverték a stílusokat, a jazz mellett a a funk, soul, blues, rock, gospel elemei is felbukkantak szerzeményeikben. Clarke később több más projektben is részt vett, amelyek közül talán a The New Barbarians a legismertebb nálunk. És szinte megállás nélkül turnézott, hozzánk is hamar eljutott, még azokban az időkben, amikor nagyon kevés amerikai zenész merészkedett a vasfüggöny mögé. Az 1985-ös Pozsonyi Jazznapokon lépett fel, ő volt a fesztivál első igazi világsztárja, jelentősen növelve a rendezvény nemzetközi presztízsét. Nem véletlen, hogy az idősebbek máig azt a koncertet tartják a szocialista éra legfontosabb zenei eseményének a szlovák fővárosban. Aki ott volt, úgy mesél róla, mint az öreg hippik Woodstockról, megemlítve azt is, hogy a szép emlékű PKO majdnem felrobbant, amikor a Stanley Clarke Band a ráadásban rá- zendített a Born in the USA című Bruce Springsteen-slágerre...

A mester életrajzához, diszkográfiájához, díjainak listájához két kattintással hozzá lehet férni a neten, úgyhogy ezekre nem pazarolnám a helyet. Inkább arról szólnék, miért tartom kihagyhatatlannak a május 9-i pozsonyi koncertjét. Tudom, hogy legutóbb 2019-ben járt nálunk egy másik formációval, ezért első blikkre talán nem is tűnik annyira különlegesnek ez a fellépés. Pedig az.

Új zenekarát ugyanis fiatal virtuózokból rakta össze a pandémia lecsengése után, kifejezetten abból a célból, hogy világturnéra induljon velük. Az ember azt várná, hogy új szerzemények születtek a lockdown alatt Stanley Clarke műhelyében, és azokat szeretné prezentálni ifjú pártfogoltjai társaságában. Nos, a helyzet ennél kicsit bonyolultabb.

Az idei turné ugyanis egy konkrét albumra fókuszál: az 1976-os Romantic Warrior címűre, amelyet legjobb művének tart. A Return to Forever zenekar már a múlté, az alapító tagok saját jogon is világsztárok lettek. A 71 éves Stanley Clarke pedig most arra kíváncsi, mit tudnak hozzáadni a fiatalok az ikonikussá vált szerzeményekhez. És erre bizony mi is kíváncsiak vagyunk.

A minifesztivál (jarnejazzaky.sk) helyszíne a STARS Auditorium, egy kényszer szülte új létesítmény – cirkuszi sátorra emlékeztető ponyva alatti nézőtér, közel a tavalyi, őszi jazznapok helyszínéhez, az A4 Stúdióhoz. Szabadtériként hirdetik a keddi fesztivált, de nem kell megijedni, ez csak a ponyva miatt van így.

Az „előzenekarról” is essék szó, mert megérdemlik. Hazánk egyik legjobb szaxofonosa, Nikolaj Nikitin már sokszor meglepte a publikumot különleges kollaborációival, és amióta összeállt Ľuboš Šrámek zongoristával, tényleg bármi megtörténhet. A hazai szcénát ismerők nyilván felkapják a fejüket a következő felállás hallatán: Nikolaj Nikitin (szaxofon), Ľuboš Šrámek (zongora), Lucia Havranová (hegedű), Kiril Stoyanov (marimba), Juraj Griglák (basszusgitár), Sisa Michalidesová (fuvola), Oskar Török (trombita).

A különleges szupergrupp Altar Ensemble néven zenél, és alig egyéves működés után már meg is kapták a legjobb hazai jazzprodukciónak járó Radio_ Head-díjat. Ők kezdik a május 9-i estét 19 órától, és egyikük, Juraj Griglák basszusgitáros arról is híres, hogy már huszonkét évesen egy színpadon jammelt a fesztivál sztárvendégével, méghozzá azon a bizonyos legendás 1985-ös pozsonyi koncerten. Clarke már akkoriban is mindenütt lehetőséget adott egy-egy helyi fiatal tehetségnek a reflektorfényben való megmártózásra. Mostani zenekarának sokat sejtető neve Stanley Clarke N’4EVER, vagyis ismét szerepel benne az „örökre” szó, amivel vélhetően azt jelzi, hogy nem tagadja meg gyökereit, de tovább kíván lépni, és változatlanul örök értéket akar létrehozni.

Nem érdemes otthon maradniuk, ha szeretik a tartalmas, izgalmas zenét, Pozsony környékén laknak, vagy épp arra járnak. Ha pedig közelebb esik önöknek Budapest, ott az Erkel Színházban láthatják a mestert és tanítványait holnapután, május 6-án.