Vér és könny a zenei pálya rögös útján

TALLÓSI BÉLA

Az a dramaturgia elv, amelyet a Whiplash követ, nagyon jól megfigyelhető az olyan akciófilmekben, mint a Tom Cruise-ra építő Top Gun, ahol Cruise vadászpilótát játszik, vagy a Kevin Costner és Ashton Kutcher párharcát középpontba állító 2006-os Hullámtörők, amelyben Costner vízimentő-kiképzőtisztet, Kutcher pedig vízimentőtanoncot alakít. Mindkét történetben kőkemény katonai drillel töri be egy szadista hajlamoktól elvadult kiképzőparancsnok a nagyreményű újoncot, aki – minden akadályt leküzdve és páratlan megaláztatásokon túltéve magát – hősként fejezi be az erőt próbáló kurzust.

A Whiplash-ban is hasonló a kiinduló helyzet és az alapállás, csak magasabb és művészi fokon. A kiképzés pedig nem légi korridorokban vagy tengeri hullámverések között zajlik, hanem a művészet síkján, egy konzervatórium stúdiójában. A vért izzasztó kiképzés célja itt a legtökéletesebb zenei megszólalás, hogy a muzsika remekül szvingeljen, a dobos pedig dupla sebességgel tempózzon.

A 19 éves Andrew (Miles Teller) a legjobb dzsesszdobos akar lenni. Mindent alávet ennek a célnak, élete első szerelmének is kiadja az útját, hogy energiáit a dobolásra összpontosíthassa. New York leghíresebb zeneiskolája, a Shaffer Konzervatórium diákjaként azért hajt, hogy a dzsessztanszakon bekerüljön Terence Fletcher (J. K. Simmons) tanár „csapatába”, aki – ahogy maga mondja – New York, azaz az Egyesült Államok, vagyis a világ legjobb dzsesszzenészeit képezi. A híres-hírhedt, rettegett mentor nem válogat a módszerekben. Feszített tempóban, kegyelmet nem ismerve, vérre menő szigorral, fegyelemmel, szellemi-fizikai terrorral próbálja felszabadítani hallgatóiban a tehetséget. Andrew szenved, de pisszenés nélkül tűri a pofonokat és hogy a lelkébe taposnak. A legjobb akar lenni, akit a rajongók zenészlegendaként tisztelnek. Úgy tűnik, nincs, ami letérítené a siker felé vezető rögös útról, ahol vér és könny fakad.

Meglepetésektől pillanatnyi fellélegzéseken át a megrökönyödésig vezet Damien Chazelle elgondolkoztató, zord történetének íve. Némi áthallással Michael Haneke A zongoratanárnő című filmjéből, a Whiplash nézése közben is felmerül az emberben, hol van a kegyetlenségnek a határa. Az, ameddig el lehet menni, hogy a tökéletes szépség, az isteni mű, a műremek megszülessen. Megoldásként megszületik ebben a filmben is (a fentebb említett dramaturgiai elvet követve). A záró akkorddal azonban – amely Andrew és tanára zeneileg és színészileg is felemelő közös teljesítményében csúcsosodik ki – a rendező nem a hollywoodi klisét követi. Hagyja, hogy átáramoljon a nézőbe az a lényeg, amiért az egész filmje szól: a zene. A csodálatosan megszólaló. A megfoghatatlan szférákban rezonáló.