Végleg elbúcsúzott a színpadtól

„Házi koncerttel” vár Duna-parti lakásában, klasszikus zene árad a CD-lejátszóból. Nincs olyan nap, hogy ne hallgatna valamit kedvenc zeneszerzőitől. Hangversenyre már ritkábban jár. Színházba is egyre kevesebbet. Otthon, négy fal között, lemezeinek, filmjeinek és színházi felvételeinek gazdag gyűjteménye biztosít számára felszabadító szórakozást.

Megünnepelte rendesen a 90. születésnapját? Vagy mások tették emlékezetessé?

Elmentünk a barátaimmal egy kis kocsmába közel a lakásomhoz, a Pozsonyi úton. Ettünk, ittunk, beszélgettünk. Sokan gratuláltak telefonon is. Marton Éva, a világhírű opera-énekesnő, Hegedűs D. Géza, szeretett kollégám… sorolhatnám! A Vígszínházból mások is felhívtak. Jött egy meglepő küldemény is. A miniszterelnöktől. Levélben gratulált, és kaptam hozzá egy üveg bort is. Nem tudom, mi jön ezek után, hogy jön-e még egyáltalán valami érdekes, de ha nem, akkor is elmondhatom, hogy gazdag életem volt.

Többen is üdvözölhették a kilencvenesek klubjában. Bodrogi Gyula, Szinetár Miklós…

… szegény Gyula elesett nemrég a Nemzeti Színház bejáratánál. Megrepedt a csont a karjában. Úgy látszik, el van átkozva az az épület. Több szempontból is. Szinetár Miklós is felhívott a minap. Azt mondta, kedvenc operáját, a Fra Diavolót fogja rendezni. Meghívott a bemutatóra.

Ön még igent mondana egy kedvére való feladatra?

Már nem. Kint ültem nemrég a közeli kávéház teraszán. Meglátott Rudolf Péter, a volt igazgatóm. Odajött hozzám, és megkérdezte, lenne-e még kedvem játszani a Vígszínházban. Már nem, mondtam. Illetve egy dolgot szívesen. Beöltöznék bábuskának, orosz öregasszonynak egy Csehov-darabban, végigvonulnék a színpadon, megállnék középen, ránéznék a közönségre, csóválnám a fejemet, és kimennék. Máshonnan aztán megint bejönnék, és megint ugyanazt csinálnám. Rudolf Péter szerint ezzel leállítanám az előadást. Igaza volt. Tényleg leállítanám, azt pedig nem tehetem meg.

Milyen jó lenne pedig, ha még egyszer, búcsúzásképpen…

… de én már elbúcsúztam a Vígszínháztól!

Tudom, „kisértődött” a társulatból.

Behívott az igazgatónő az irodába, és azt mondta, Bandikám, el kell vennem a fizetésedből. Ilyet életemben nem mondott senki. Közöltem is vele, hogy eddig csak emeltek a fizetésemen, te meg leveszel belőle? Miért? Kiderült, hogy a szerződésem évadonként nyolcvan előadásról szólt, én meg csak hatvanhetet játszottam. Jogi dolgokra hivatkozott. De akkor már nagyon rossz volt a hangulat a színházban. Jó, akkor kössünk egy új szerződést, javasoltam, azokra a darabokra, amelyeket tovább viszek. Ha ugyanis másokra osztotta volna át a szerepeimet, a kollégáim szidták volna a jó édesanyámat. Mindegy már. Eljöttem a Vígszínházból. De amikor igazgatóváltás volt, behívtak. Megzavartam a társulati ülést. Jeleztem, hogy szeretnék mondani valamit. Hogy úgy mentem el, olyan feldúlt állapotban, hogy becsaptam magam mögött az ajtót. Most viszont azért jöttem, hogy szépen, csendben csukjam be magam után. És elmondtam egy költeményt.

Kinek a versét?

Az enyémet, amit az alkalomhoz írtam. Fejből tudom. Nyolcvanöt éves lettem én / meglepő e hírlemény / számomra is persze / s akinek van mersze / bevallani ezt is / nem csinál már presztízst. / Sok pályatársam már itt hagyott / ott hagyva csapot-papot / s lám, én még mindig itt vagyok. / S ha találkozunk majdan az elysiumi mezőkön / új pletykák lesznek az elmúlt időkön / ott is szeretni fogjuk egymást / te is egy mást, meg te is egy mást / s e szeretetben nem lesz semmi kandi / mert ott is szeretni fog benneteket… erre mindenki elkezdte ordítani, hogy a Bandi. Én meg mondtam, hogy nem! Endre! Bár engem mindig bandiznak. Az Endrében viszont van valami elegancia.

Ami ma is az egyik fő jellemvonása. Az öltözködésére gondolok. A sálra, a díszzsebkendőre, a zakóra, az ingre… 

… gyermekbetegség. A VIII. kerületben nem volt semmi ruhám. A szüleimet elvesztettem, én ugye, holokauszttúlélő vagyok. Akkor kaptam valamit a nagybácsikámtól, amikor már minden lerohadt rólam. Később aztán, amikor már pénzem volt, megengedtem magamnak, hogy divatosan öltözködjek. Mint az őrült, elkezdtem vásárolni. Tele is van mindenfélével a szekrényem. Olyan dolgokkal is, amiket évek óta fel sem veszek már.

Miből van a legtöbb? Cipőből, nyakkendőből?

Ingből. Kék csíkos ingből. Ma is betérek még egy-egy ruhaboltba, de már nem veszek semmit, csak nézelődöm. Állítsd le magad, Endre, intem magamat, ne vegyél semmit, felesleges lenne.

Emlékezetes színpadi és televíziós szerepei mellett a szinkronstúdióban is csodákra volt képes. Danny DeVitónak például többször is kölcsönözte a hangját.

Nagy dicsőség! Pénzkereset volt.

Rajzfilmeket is maradandó értékűvé tudott tenni. A Mézga családot, a Vízipók-csodapókot, a Futrinka utcát.

Megcsináltam, amit kértek tőlem. Sajnos kevés pénzt adtak érte. Olyan keveset, hogy már a stúdió büféjében elköltöttem. A Mézga családnak külön története van. Azt nem a rajz után szinkronizáltuk. Ott fordítva történt a dolog. Előbb hangban felvettük a jeleneteket, és az alapján készültek el a rajzfigurák. Megmondjam, mennyi pénzt kaptam egy Mézgáért? Ötszáz forintot.

A szakmai élvezetet tekintve nagyobb öröm volt egy világsztárt szinkronizálni, mint egy rajzfilmfigurát?

Nem tettem különbséget a kettő között. Egyformán álltam hozzá. A hangjátékok is érdekes feladatok voltak. Hasonlítani valakinek az alkatához, habitusához, az olyan jó játék. Egy nagyon kedves ismerősömtől nemrég megkaptam Walt Disney Hamupipőkéjét. Kiderült, hogy én szinkronizáltam benne a Kuka nevű figurát. Egy néma szereplőt.

Azt hogyan kell életre kelteni?

Azért Kuka, mert nem tud beszélni. Csak apró hangokat ad ki. Nagyon sok kollégám volt, aki zseniálisan szinkronizált. Csákányi László, Szabó Gyula, Szakácsi Sándor.

Most, hogy kitavaszodott, könnyebben viseli az egyedüllétet?

Csak az ünnepnapok nehezek. Amikor elutaznak, vagy családi körben töltik el az időt azok, akik máskor körülöttem forgolódnak. De nemsokára én is elutazom. Lemegyek Zamárdiba, a nyaralómba. Levitetem magam sofőrszolgálattal, mert én már nem vezetek.

Nyáron élvezi még a Balaton vizét?

Ott nálam bokáig ér. Ha úszni akarsz, el kell menni Tihanyig. Legutóbb az történt, hogy azt mondtam, nem érdekel, bemegyek legalább térdig vagy térden felül. Jó volt a víz, kellemes. Csak ne térdeltem volna le! Nem tudtam felállni. Elkezdtem integetni, hogy segítsen valaki, de azt hitték, hogy üdvözlöm őket. Mindenki csak mosolygott. Akkor elkezdtem pantomimben mutogatni, hogy jöjjenek, segítsenek! Szerencsére azt már megértették.

Kilencven felett mit szeret jobban az ember? Az ébredéseket vagy a mély álmokat?

Én mindent szeretek. A reggeleket, a nappalokat, de az éjszakákat is. Ma délelőtt például teregettem. Tele volt a mosógép, és pár órára megfeledkeztem róla. Jó időben ki szoktam ülni a teraszra. Ha megkerülöm a házat, a Duna-parton vagyok. Mindig elfoglalom magamat. Általában késő éjjel, éjfél felé megyek aludni. Régi amerikai filmeket nézek. Mickey Rooney-t, Judy Garlandot, és van egy új kedvencem, Donald O’Connor. Fantasztikus színész ő is.

Lehet, hogy csak akkor van egy szál magában, ha tényleg egyedül akar lenni?

Igen. Kiképeztem magam. Különben pedig… kit tud az ember a legjobban utálni? Saját magát!

Az sem mellékes, ha megtanulja elfogadni, szeretni magát.

Hát néha én is mondom, hogy szeretem engem!

És történhet is még annyi minden az életében! Vitray Tamás kilencvenegy évesen nősült újra.

Jó karban vagyok én is, de azt hiszem, nálam ez már nem történhet meg. Csak tudnám, mi következik ezek után!

A szerző a Vasárnap munkatársa