Végleg bezárult az ajtó

Mondják meg Zsófikának – ez volt az első. A meghatározó. Tizenévesen kaptam, kis híján végigbőgtem, bánatomban és örömömben. Mert szívszorító volt, mert csodaszép, emberi vége lett. Mert nem kellett megmondani Zsófikának, hogy ne féljen, ne keseregjen, nem marad egyedül, soha nincs egyedül, de keservesen megküzdött érte. Más volt ez a regény, mint a pöttyös vagy a csíkos könyvek, nem jellegzetes lányregény. Lélekrajz. Mélylélekrajz. Minden kínszenvedésével, megvilágosodásával, az ember önmagával folytatott kínkeserves harcával.

Mint Szabó Magda annyi könyve, drámája. Persze, voltak, amelyekre ráhúzták a pöttyös mundért, az Álarcosbálra, a Születésnapra, de meglehet, volt benne jó szándék, a sok mindenféle közt jusson el az érték is a kamaszlányokhoz. Valószínűleg kevés fiú, sőt „felnőtt” irodalmát kevés férfi olvasta, jellemző, hogy Magyarországon kevésbé becsülték meg, mint külföldön (lásd például a Femina Díj, melyet Franciaországban kapott), az is jellemző, hogy kilencvenedik születésnapján rajongták körül, holott amit korábban letett az asztalra, mindennek ott a helye a 20–21. századi magyar irodalom kimagasló kötethalmazai közt.

Igaz, nem könnyű, nem realista, sőt semmiféle -istába nem sorolhatók regényei, de nem is posztmodernek, hogy kiérdemelhették volna az úgynevezett elit kritikusok elismerését, bókjait. Bár erre ő, a büszke debreceni reformátusivadék, aki olyan fantasztikus műveltséget kapott otthon, amilyen keveseknek jut, aki latinul társalgott apjával, nyilván nem is vágyott. Fölötte állt az ilyesféle beskatulyázásoknak, kegyekért kuncsorgásoknak. (És hát arról se feledkezzünk meg, hogy az irodalomoktatásnak is van mit pótolnia Szabó Magda-ügyben. Bár lehet, hogy most, miután már csak a szellemi hagyatéka maradt, egyszer csak fölbukkan a neve az érettségi tételek közt.) Minden könyve másért csodálatos, de mindegyik mélyén, pontosabban, mindegyikben, a sorok között ott lappang az az önmarcangolás, melyhez a Für Elise és Az ajtó a kulcs. Ez a két regény olyasfajta kitárulkozás, a lélek olyan lemeztelenítése, kiterítése, amire kevés példát találunk a regényirodalomban. Inkább a költészetben. Biztosan az sem véletlen, hogy verseket is írt. Egyike volt azon keveseknek, akik úgy lopták be a lírát a prózába, hogy egyik sem sérült általa, gazdagították egymást. Ez nem az a lirizált próza volt, amelyről ajkbiggyesztve tanultunk talán már az alapiskolában (lásd: Margita Figuli: Három pej ló). Majd minden műve a líra és a próza csodás ötvözete volt. Igazi mestermunka. Nehéz kiemelni bármely művét, de ha mégis, talán az Ókút volt nagyregényei közt az első csoda. Aztán a Pilátus, most, az elmúlt években Für Elise és Az ajtó volt a legmegrázóbb élményem. Kilencvenedik születésnapján azt ígérte, karácsonykor már olvashatjuk Für Elise folytatását. Szép kort ért meg, olvasás közben hunyt el, mégis attól félek, ha a legutolsó könyvét a kezembe veszem, összeszorul a szívem.