Útikalauz Bohumil Hrabal nyomában

Első, neki szentelt könyvét, a Bohumil Hrabal zajos magánya címmel megjelent memoárkötetet 2004-ben vehették kezükbe a magyar olvasók. A budapesti Bohémia Baráti Kör támogatásában, a Te-Art-Rum gondozásában Molnár Éva és Polgár László remek fordításában most kiadott Szlalom a Parnasszusra című kötete a maga nemében páratlan munka. Útikalauz Bohumil Hrabal nyomában, ahogy a kétszáz oldalas dolgozat jelzi. Útikalauz, amely egyben irodalmi útikönyv is, hiszen az író cseh- és morvaországi életének meglehetősen kacskaringós útvonalán színes történeteket kínálva vezeti az olvasót. Az első fejezet 1914-hez, a brünni szülői házhoz kötődik. A kettő közötti negyvenöt fejezet – a műveiből vett idézetekkel, rövid részletekkel és eredeti, korabeli fényképekkel – az író életének különböző helyszíneit mutatja be néha örömteli, máskor szomorú történetek kíséretében.

Tomáš Mazal képeskönyve olyan közel hozza most hozzánk a húsz évvel ezelőtt tragikus körülmények között elhunyt írót, hogy szinte úgy érezzük: elérhető távolságban itt van velünk. Akarhat ennél többet egy író, aki munkásságának jelentős szeletét a 20. századi cseh irodalom egyik kiemelkedő egyéniségének szenteli? Aligha.

Könyve budapesti bemutatóján, a Cseh Centrumban említette: Bohumil Hrabalra a bátyja hívta fel a figyelmét.

Kamasz voltam, amikor a kezembe adta a Világautomata büfét, Hrabal akkoriban megjelent regényét, és sejtelmes mosollyal azt mondta: „Ebben a könyvben nagy disznóságok vannak!” El is olvastam rögtön, de semmiféle disznóságot nem találtam benne. Viszont megszerettem a szerzőt. Annyira tetszett a könyve, hogy utána mindent elolvastam tőle. Sok évvel később aztán az Arany Tigrisben személyesen is megismerkedhettem vele.

Ön már akkor a prágai underground köreiben elismert költő volt, ma pedig Hrabal legautentikusabb életrajzírója, hiszen utolsó hét-nyolc évében jó barátja, támasza és lelki segítőtársa lehetett.

Ő sem csak íróként volt jelen az életemben. Lelki-szellemi atyám lett, irányítóm. Ehhez természetesen ki kellett vívnom a bizalmát, megszereznem a barátságát.

Hogyan viszonyult Hrabal azokhoz az emberekhez, akik regényeinek valamelyikével teljesen váratlanul odaléptek hozzá, s névre szóló dedikációt kértek tőle?

Nem szerette, ha zavarták őt az asztalánál. Egyáltalán nem boldogította, hogy könyvek tucatját kellett aláírnia. Ez abból az egész életét átható érzékenységből eredt, hogy nem tartotta magát írónak. Tizennyolc-húsz évesen önmaga szórakoztatására kezdett el írni. Azzal az ambícióval, hogy legyen egy verseskötete, amellyel majd könnyű lesz meghódítania a lányokat. Aztán rájött, hogy az írás nem más, mint önmagunk megismerése, folyamatos faggatása. „Kérdezgetem magam, de soha nem fogom megtudni, ki vagyok” – mondta. Ebből a felfogásból fakadóan nem is tartotta írónak magát. Mindig elvörösödött, ha Mesternek szólították. „Mester az, aki szép, kényelmes cipőket készít, vagy gerendákat ácsol – tartotta –, én semmi ilyet nem tudok.” Irodalmi összejövetelekre, beszélgetésekre, író-olvasó találkozókra sem szívesen járt. Főleg nem nyolcvanévesen, amikor sokkal jobban élvezte kocsmai asztaltársaságát. Kimondottan idegesítette, ha törzshelyén, az Arany Tigrisben egyszer csak megjelent a svéd televízió vagy a finn rádió munkatársa, vagy ha a lakása ajtaja előtt riporter várta. Ezekben a helyzetekben kimondottan kellemetlen tudott lenni, ami aztán kellőképpen zavarta őt. Táskaszámra hordták neki a könyveket aláírásra. Senkit sem érdekelt, hogy már az is nehezére esett, hogy ujjai közé vegye a tollat. Egyszer egy hölgy alaposan felpakolva állt meg az asztala előtt, két szatyorból kezdte kirakni a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, a Táncórákat, a Sörgyári capricciót és a többi könyvét. „Ne zavarja a cseh írót, míg nem részeg!” – ripakodott rá Hrabal. És elhajtotta őt az asztaltól. Két hét múlva ugyanez a hölgy abban a reményben, hogy másodjára szerencséje lesz, ismét odalépett hozzá, és megint vagy húsz kötettel. Hrabal felismerte őt, és fordított korábbi kijelentésén. „Ne zavarja a cseh írót, amikor már részeg!” Komoly ízületi betegsége volt, minden szó gondot jelentett neki, amit kézzel kellett leírnia.

Bill Clinton és Madeleine Albright is az Arany Tigrisben kereste fel Hrabalt.

Velük természetesen szívélyes volt. Egy óvárosi sétája során Václav Havel is megjelent a sörözőben. Hrabal összegyűjtött írásainak frissen megjelent kötetét osztogatta éppen akkor. Havelnek is adott egy példányt, aki rögtön meg is kérte őt, hogy írja alá neki. „Már sajnálom is, hogy adtam a könyvből!” – csattant fel Hrabal hangja. De a következő percben már megbékélten kért valamilyen írószerszámot. Havel elő is kapta gyorsan a töltőtollát, de az nem fogott, beleszáradt a tinta. „Szart ér ez, Vašík!” – mondta Hrabal, és el akarta hajítani a tollat. „Ne dobja el! – kiáltott fel Havel –, ezt a tollat idősebb George Bushtól kaptam, ezzel írták alá Gorbacsovval a SALT 3-as fegyverkorlátozási egyezményt.” Mire az író: „Menj a francba Bushsal és Gorbacsovval!”

Húsz éve, hogy meghalt Hrabal. Nyilván hosszú időbe telt, míg feldolgozta, hogy végérvényesen kilépett az életéből.

Ha egy közeli személytől veszünk örök búcsút, senki sem tudja pótolni a hiányát. Hrabal ilyen ember az életemben. Pótolhatatlan. A tanácsai, az észrevételei hiányoznak. Tapasztalt ember volt, hiszen sokat megélt Kelet-Európa történelméből. Klaszszikus műveltségével hatalmas tudás birtokában volt, a bölcsésztudományok díszdoktorává avatták Olaszországban, járatos volt a képzőművészetben. Bármilyen kérdéssel fordultam is hozzá, mindenre választ tudott adni.

A könyvtára milyen sorsra jutott?

Nem nagyon maradtak utána könyvek. Élete utolsó éveiben szétosztogatta őket. Prágai lakásában azokat a könyveit tartotta, amelyeket a barátaitól és másoktól kapott. Kerskói házában, ahol a legtöbb időt töltötte, azokat a köteteket őrizte, amelyeket a legjobban szeretett. De mondom, amit tudott, szétosztogatott.

Kerskói házát ki örökölte?

A szomszéd telken lakó barátjának, Eliáš úrnak a fia. Hrabal személyes tárgyaiból nála semmi nem maradt. A nymburki múzeum azonban sok mindent megszerzett a hagyatékból.

Önre mit hagyott Hrabal úr?

A barátságát. Annál értékesebb örökséget elképzelni sem tudok. De van egy könyvem és egy kalapom is tőle, pár kézirat és az ollója. Ezek kézzel fogható dolgok. A gondolatait sokkal értékesebbnek tartom. A kalapot sem kértem tőle. Tudta, hogy tetszik, és nekem adta. Vagy az ollója, amellyel a szövegeket vágta, a kollázsait készítette. De a szőrszálakat is azzal vágta ki az orrából. Solingen. Híres márka. Rajta az érintések patinája.

Hrabal halála óta az Arany Tigrisben minden kedden összejön a régi asztaltársaság.

Az elmúlt húsz év alatt többen elmentek, így állandóan változik a társaság. Vannak, akik még Hrabal cimborái lehettek, az újak már csak történetekből ismerik őt. A kilencvenes évek legelején én voltam a legfiatalabb köztük. Még mindig az vagyok, de a társaság összetétele nagyon megváltozott.

Ladislav Fuksról és Milan Kunderáról beszélgettek valaha?

Hrabal úrral? Soha. Ő egészen más körökben élte le az életét. Munkásemberekkel barátkozott. Életvitelével Fuks meglehetősen fura figura volt számára. Kunderával sem volt semmilyen kapcsolatban. Tisztelték egymást, de egyikük sem kereste a másik társaságát. Két külön bolygót képviseltek. Hrabal többször is járt Párizsban, de egyszer sem látogatta meg Kunderát. Nem is nagyon olvasta őt.

Külföldi útjaira ön is többször elkísérte. Melyikre emlékezik a leginkább?

Spanyolországi, ausztriai, olaszországi útjaink teljesen összemosódnak. Mindig hálás volt, hogy vele voltam, miközben én tartoztam köszönettel neki, hogy magával vitt. Ő soha nem ünnepeltette magát, nem engedte, hogy híres íróként kezeljék. Ha csak tehette, igyekezett a háttérben maradni. Ha egy írókonferencia mégis róla szólt, akkor azért, mert az előadása olyan szinuszgörbeszerű volt. Amikor a jelenlévők úgy érezték, hogy értik őt, hirtelen témát váltott, és úgy felfuttatta a beszédét, hogy a többség hirtelen nem is talált fogódzót benne, elvesztette a fonalat. A legerősebben egy németországi meghívása maradt meg bennem. Berlin közelében, a Wannsee tó partján, abban a híres villában szállásoltak el bennünket, ahol Reinhard Heydrich más magas rangú náci képviselőkkel 1942 januárjában a zsidó kérdésről tárgyalt. Különös hangulata volt a háznak, Hrabal ott tartott előadást, de már azután, hogy sok unalmas felolvasást végighallgattunk. Pillanatok alatt megváltoztatta a konferencia hangulatát. Nem úgy beszélt, mint egy kitömött irodalmi bábu. Élt és lüktetett a szövege, humoros volt, nem építgetett emlékművet magának.

A magyar olvasók körében ma is az egyik legnépszerűbb külföldi író, de a lengyelek és a spanyolok is nagyon szeretik. Csehországban ma mennyire fogynak a könyvei?

Az igényes olvasók ma is megtalálják őt. Nem tűnik el a könyvesboltok polcairól, újabb és újabb kiadásban jelennek meg a művei. Ami viszont meglepett: Kínában az egyik legfelkapottabb szerző. Ugyanis minden tekintetben megfelel az ottani politikai elvárásoknak. Témáinál fogva úgy kezelik őt, mint a munkásosztály íróját.

Említette, kéziratokat is őriz tőle. Ez azt jelenti, hogy még mindig megjelenhetne valami „új”, ismeretlen írás Bohumil Hrabaltól?

Az első verseiből maradt még néhány, azokat őrzöm. Ezek nem fontos alkotások. Nem áll szándékomban kiadni őket. De továbbra is boldogan viszem a világba Hrabal hírét.