Túszszabadítás vakmerő akcióval

José Padilha 7 vérfagyasztó nap – Entebbe című bűnügyi drámáját megtörtént esemény alapján forgatta. 1976-ban terroristák eltérítették az Air France Tel Aviv és Párizs között közlekedő járatát, 253 utassal – különböző nemzetiségű turistákkal – a fedélzetén. A brazil rendező feszült akciókra, modern táncra és energikus ének-zene alapra építette fel mindvégig izgalomban tartó moziját.

Négyen térítették el a gépet a Forradalmi Sejtek elnevezésű nyugatnémet terrorista csoport két tagja, Brigitte Kuhlmann (Rosamund Pike) és Wilfried Böse (Daniel Brühl) vezetésével. Arra kényszerítették a kapitányt, hogy Uganda felé, Entebbe városába vegye az irányt. A gépeltérítéssel és a túszejtéssel az volt a céljuk, hogy kiszabadítsanak jó néhány bebörtönzött palesztin foglyot.

Rögtön a film elején a feliratokból kiderül, hogy José Padilha kitalált személyeket „ültetett” az utasok közé, hogy olyan személyes történeteket is elmesélhessen, amelyekkel mély érzelmi kapcsolatot alakíthat ki a néző. A gépeltérítés, valamint a túszok kiszabadítására előkészített, majd végrehajtott kommandós akció mozzanatait azonban a bűnügyi dráma úgy ábrázolja, ahogy azok a valóságban lezajlottak.

A film külön-külön eleveníti fel az akció hét napját, kezdve azzal, hogy amikor a gép Entebbe város nemzetközi repülőterén landolt, a túszejtőkhöz felfegyverkezett palesztin terroristák csatlakoztak, akik a leszállított utasokat egy használaton kívüli terminál indulási várójába zsúfolták be. A túszok őrzésében az ország diktátorának katonái is segítettek.

Az egyik legmegdöbbentőbb jelenet a filmben az, amikor a terroristák – a német haláltáborokban alkalmazott módszer szerint – szelektálják a túszokat: az izraeli állampolgárokat (néhány más állampolgárságú ortodox zsidót is közéjük sorolva) elkülönítik. A másik csoporttal pedig közlik, hogy később elengedik őket.

Különösen ezen a ponton illeszt be a rendező a filmbe megrázó személyes történeteket. Köztük egy koncentrációs tábort megjárt idős német nő szorongásos rohamát (döbbenetes a csak németül tudó asszony és a terrorista Böse párbeszéde), valamint egy kétgyermekes zsidó család rettegő várakozását, miután közlik a szülőkkel, hogy mi vár az egyik gyermekükre az elkövetkező napon, ha Izrael nem teljesíti a túszejtők követeléseit.

Mert a terroristák eljuttatták a követeléseiket az izraeli kormányhoz. Jichak Rabin miniszterelnök válságstábot állított fel. A követelés teljesítése helyett Simón Peresz hadügyminiszter a hadsereg vezetőivel egy mentőakció lehetőségéről kezdett tárgyalni. Ahogy azt a történelemből tudjuk – és José Padilha filmje is rekonstruálja –, az izraeliek az entebbei nemzetközi repülőtéren végrehajtották „minden idők egyik legzseniálisabb kommandós akcióját”, legalábbis így emlegetik a túszok kiszabadítását. Bár a későbbi értékelésében történészek részéről az is megfogalmazódott, hogy vakmerő akció volt, ezért „a túszok kiszabadítása legalább annyira a szerencsének, mint a tudatos tervezésnek volt köszönhető”.

Ezt már tessék megítélni a film alapján. José Padilha ugyanis – a politikai felelősség kérdését is felvető rendezésében – igyekszik autentikusan ábrázolni a tényeket, amelyeket fikciós lélektani drámával egészít ki. Ebbe belefér a két német elkövető belső válságának ábrázolása és annak a megmutatása is, hogy az izraeli kommandósok egyik vezéralakjának barátnője a Batsheva Dance Company produkciójával bemutatóra készül. A rendező a táncot beleszövi a történetbe, az akciók közé. A zsidóság történelmi tapasztalatának mozgásszínházi megjelenítéseként a film szerves, hatásos részévé válik a tánc.