Tőzsér Árpád: Léggyökerek Helikon. Budapest, 2006

„Nem sok olyan költő van manapság a magyar irodalomban, mint Tőzsér Árpád” – írja Varga Lajos Márton a kötet fülszövegében. Nem sok ilyen költő van, aki szívós következetességgel képes megújulni, képes korrigálni saját költészetét, költői nyelvhasználatát. A Léggyökerek darabjai szinte klasszikusan nemes veretű, tökéletesen kimunkált versnyelvet működtetnek, tele művelődéstörténeti és irodalmi utalásokkal, amelyek nemcsak széles látókörről, de a hagyomány tökéletes birtoklásáról is tanúskodnak. Ez a magas intenzitású versnyelv azonban nem adatik meg rögtön és egyszerre, megvilágosodásszerűen: Tőzsér pályája, megannyi megújulási kényszer mutatja, hogy mennyire megszenvedett, kiküzdött nyelv az, amelyre a nyolcvanas évek végén rátalált a költő, s amelytől talán már nem óhajt szabadulni. Még A kódváltás pragmatikája című versben is, amely napjaink szlovákiai magyar nyelvhasználatát viszi színre, ez a lírai nyelv működik a nem köznyelvi kifejezések között: „nem paszolt hozzá mindig a dekoltom nézte / úristen mondom ez olyan úchylák”.

Ami a Léggyökerek verseit a nyelven kívül egységessé teszi, az nemcsak a már említett költői nyelv, hanem a halál témájának szinte egyeduralma. Kórházversek, a halálközeliséget megjelenítő nosztalgikus lírai darabok, egyéni és közösségi tragédiák a történelemben: ezek fűzik össze a Léggyökerek kompozícióját. A címadó vers, a Léggyökerek és a Barbarossa-terv talán a legszebb darabjai ennek a klasszikussá érlelt versnyelvnek, ez utóbbiból idézek: „Most, hatvan év elteltével is hallom az élveteg körték / húsát szétcsattanni az udvar kiszáradt füvén, / s érzem-hallom a levegő édes, termékeny locsogását.” Mintha egy Greenaway-film kockái peregnének.

Ami kissé elidegeníti tőlem a Léggyökerek egyes darabjait, az a műveltségélmény túltengése, az ebből adódó névhalmozás (jó példa erre a Cinna című vers), a néha merev színpadiasság (mint a Scaenarum dissignator). Egy filológiai hibát is találtam a kötetben: „2002. nov. 11-én, a Cseh Bársonyos Forradalom 13. évfordulóján végezte ki a májrák” – írja Tőzsér. Nos, a csehszlovák bársonyos forradalom november 17-én tört ki. Szerintem nem jó ötlet, hogy a kötet hátsó borítóján Kulcsár Szabó Ernő-, Lator László-, Parti Nagy Lajos-, Esterházy Péter-, Reményi József Tamás-idézetek szerepelnek: ezek nem túl jelentős recenziókból kiemelt mondatok, és ezek nélkül is tudjuk, hogy Tőzsér fontos kortárs költő, nem kellene ez a kissé görcsös ragaszkodás, túlzásba vitt bizonyítási vágy, önigazolás. Tőzsérnek nincs szüksége rá, hogy nevekkel takarózzon. A hátsó fülszövegen, a költő felsorolt köteteinél a Kalligram következetesen Kaligramként szerepel, és még ezen túl is lehet üzenni a szerkesztőnek: nem NAP-Kiadó, hanem NAP Kiadó.