Tőzsér Árpád költőt, a Posonium Irodalmi Díj kuratóriumának a tagját

Értem a célzást: sajnos, a Posonium-kuratórium nyilvánosságra hozott névsorából rendre kimaradt Koncsol László neve, pedig mikor a testület az én könyvemről tárgyalt és szavazott, akkor én természetesen nem tárgyaltam és nem szavaztam, erre az alkalomra Koncsol Lászlót kooptálták az illetékesek, aki a Finnegan halála című, később díjazott verskötetemről írásban mondott véleményt, és hát rászavazott. (A fődíjra én egyébként is valaki egészen mást javasoltam.) Enélkül a háttérinformáció nélkül valóban bárki úgy gondolhatja, hogy itt valakik maguknak osztogatják a díjakat.

Azt sem kell azonban elfelejteni, hogy a „Posonium” magánalapítású díj: ha az alapító amerikai Lauer Edith-nek nincs kifogása ellene, a kuratórium – elvben – saját magának is adományozhatja a Posonium-díjakat. Persze, aki csak egy pillantást vet a díjazottak névsorára, annak látnia kell, hogy ennek mennyire épp az átgondolt, tervszerű ellentettje az igaz! A kuratórium még stíluselfogultsággal sem vádolható. Tisztában lévén ugyanis az irodalom természetével, a különböző stílusok, diskurzusok természetes egymás mellett létezésével, megpróbáltunk mi is több rendszerben egyszerre, egy időben gondolkodni, s a különböző iskolák értékeit nem egymás ellenében, hanem egymás mellett minősíteni, felbecsülni és megbecsülni.

S ilyen értelemben díjat adni is, kapni is nagy öröm: mind a kettő ürügy arra, hogy irodalomról beszélhessünk, s ezt nyilvánosan tegyük. Örültem például a „Posonium” átadásakor nyilvánosan elhangzott alapos műértékeléseknek, s nagy érdeklődéssel olvastam annak idején a Jaroslava Pašiakovával, az idei Madách-díj zsűrijének elnökével készített interjút is az Új Szóban a 2001-es év irodalmi terméséről. (Bár ez utóbbi esetében nem egészen értettem, miért nem beszélt éppen a Madách-díjazottakról! A díj önmagában nem értékel, csak felhívja a figyelmet valamire. A díjazott művek nyilvános értékelését szabállyá kellene tenni. Már csak azért is, hogy a nyilvánosság így valóban ellenőrizhetné a mindenkori kuratóriumok munkáját.)

Az irodalommal hivatásból foglalkozók számára egyre világosabb, hogy az irodalmi mű olyan madár, amelynek egyik szárnya a mű konkrét szövege, a másik pedig a műértelmezés, a „kritika”. Az ún. szlovákiai magyar irodalom egyebek között már csak azért sem szállhat, mert félszárnyú, azaz nincs vagy csak alig van kritikai irodalma. Az idei Madách- és Posonium-díjak átadásával kicsit az a bizonyos másik szárny is meglebbent. (úsz)