Tóth László: Széljegyzetek elszelelt napokhoz

A filmet nem sokkal elkészülte után, 1987 őszén vagy 1988-ban láttam (először) a Blaha Lujza téri budapesti lakásomhoz közeli Urá­nia moziban dunaszerdahelyi barátommal, akivel egy borongós, depressziós nap délutánján ültünk be rá, s máig megborzongok a katarzistól, mellyel a film akkor hatni tudott rám. (S gondolom, így volt ezzel a barátom is.) S ha ez a katartikus élményem a film mostani, televíziós megtekintése után el is maradt, sodró erejű, magával ragadó, mély(ebb) filozófiai jelentéseket is magában hordozó, mesterien megcsinált mozinak láttam most is (melyben a filmnek sajátos, pergő ritmust adó, azt „leülni” egy pillanatig sem engedő rendezés, a színészi alakítások – s nemcsak a négy főszereplőé, hanem az epizódszereplőké is –, a Zsigmond Vilmos nevével fémjelzett látvány, az olykor-olykor szürreálisba hajló képi megformálás dinamikája, valamint vizuális effektjei, továbbá John Williams zenéje is mind külön-külön mestermű). Egyébként figyelemreméltó, hogy a boszorkány téma két jelentős, világirodalmi rangú, 20. századi amerikai író kiemelkedő művének is a tárgyát adja. Jelentős különbség azonban A salemi boszorkányok (1953) és Az eastwicki boszorkányok (1984) között, hogy míg az elsőben Arthur Miller inkább kora (amerikai) társadalmi(-politikai) viszonyaiból merített ihletet (mondhatni: ideologikusabb), addig Updike-ot a parabolisztikus látásmód, az általános emberi viszonyok vizsgálata jellemzi, s a gondolati síkra helyezi a hangsúlyt (mondhatni: filozofikusabb). Ez utóbbi középpontjában a férfi-nő kapcsolat áll, de csavar egyet annak a férfi-dominanciára alapuló értelmezésén, ahol még a sátáni erővel és képességekkel bíró, végső soron azonban magára hagyatottságában esetlen kisgyerekként szerencsétlenkedő, kínzó szeretetéhségtől vezérelt, s a férjüktől elhagyott asszonyoknál is magányosabb férfi (csábító, nőcsábász, ördög) alulmarad a női furfanggal és boszorkánypraktikákkal szemben. A film fantáziavilág és valóság, imagináció és reális mesteri egybecsúsztatása, s a kettő olyan fokú szimbiózisba kerül egymással, hogy végül lehetetlen szétválasztani őket. De másként van-e ez bennünk: a tudatunkban? S még valami. Mint jeleztem, a film mostani megtekintésekor már közel sem hatott rám olyan katartikus erővel, mint annak idején. Aminek nemcsak a bennem azóta elszelelt három évtized az oka. Azt ugyanis, mit hogy, milyen mélyen élünk meg (s át), a mindenkori társadalmi-emberi közeg is eldöntheti, mely adott időben (időszakunkban) körülvesz, illetve befolyásol bennünket. S velünk is ez történhetett barátommal 1987-ben a budapesti Uránia moziban.  Én akkor már, odahagyva a husáki Csehszlovákia fojtogató légkörét, Magyarországon éltem, viszont elég mély magánéleti válságban, két kilátástalan párkapcsolat béklyójában, barátom számára pedig a szabad lélegzet s a friss szellemi atmoszféra lehetőségét jelentették egyre gyakoribb kiruccanásai a magyar fővárosba. S az, hogyan érzékeltük, hogyan éltük meg a világot magunk körül (s benne saját helyzetünket), egyúttal abba is beleszólt, mit hogyan értelmeztünk és értékeltünk a világból. S talán ez is oka lehetett akkori katarzisélményemnek (-élményünknek).  Most viszont, hogy az említett nyomasztó ballasztoktól szabadon nézhettem végig a filmet, már semmi sem akadályozott meg abban, hogy végre a filmet láthassam magát, s ne vetítsem bele minduntalan magamat. S bár katarzisélményem így most valóban elmaradt, George Miller moziját most tudtam csak filmként (tehát önmagában) igazán élvezni.