Tóth László: Széljegyzetek elszelelt napokhoz

Plátói szerelemnek indult részemről, még gimnazista koromban, egy évfolyammal alattam járt, és irgalmatlanul szerelmes voltam bele. Annyira, hogy még meg is akartam veretni azt, akiről azt hittem, hogy a barátja. Ő azonban észre sem vett. Aztán leérettségiztem, elkerültem a városból, s rajta is túljutottam, ám ekkor ő kezdett közeledni hozzám – a szalagavatójára is engem hívott meg, a szülei mellé, társául. Ráadásul érettségije után ő is abban a városban kötött ki, melyben én éltem akkoriban. Hamar kiderült azonban, nem igazán tudunk mit kezdeni egymással. Ezután sokáig csak nézegettük egymást, s hogy az élet mint sodor engem is, őt is erre, arra, talán némi nosztalgiával is, pontosabban: valami nosztalgiával vegyes belenyugvással. A „talán mégsem arra teremttettünk, hogy részei legyünk egymás életének” fanyar bölcsességével. Később, mindketten túljutva ezen-azon, ilyen-olyan nagy vagy nagynak hitt – esetleg nevetséges – szerelmeken, rövid időre újból egymás mellé verődtünk, amikor mindkettőnkben újból felcsillant a remény, hogy talán mégiscsak egymás életének boldogabbik része lehetünk.  Hamar elmúlt ez is… most sem tudtunk mit kezdeni egymással. Talán soha nem voltunk kellőképpen szinkronban egymással, talán mindig is volt némi fáziseltolódás kettőnket illetően a kapcsolatunkban; egyszer neki jött túl korán, aztán nekem lett túl későn. S noha olykor még ma is hajlamos vagyok azt hinni, hogy – valamilyen szinten – egymásnak teremtett minket az isten, az is bizonyos, hogy ezt mindkettőnk előtt elég jól titkolta. Barátnőm már régóta egyedül élt; a nővére és az unokaöccse talált rá a lakásában eldőlve a földön, miután már két napja hiába hívták telefonon, s ő sem ment haza hozzájuk a megbeszélt időben. (Magam mindig is ilyen haláltól rettegtem, hogy egyszer csak úgy eldőlök valahol, s napok, hetek is eltelhetnek – mintha akkor már nem lenne mindegy –, míg rám talál valaki.) Ami engem illet, úgy gondolok rá, mint életem – de talán bizonyosan: életünk – megíratlan fejezetére. Pedig többször nekiveselkedtünk – a fentiekből is látható –, hogy létrehozzuk közös művünket. De néhány sebtében odavetett feljegyzésnek maradt mondatra, néhány elnagyolt bekezdésre telt csak tőlünk. Valószínű, nem találtuk meg hozzá a közös ihletet, a közös történetet – a történetünket. Pontosabban, ez az ihlettelen történetnélküliség (közöstörténet-nélküliség) lett a mi közös történetünk. Nyelvünkben nem találtunk hozzá szavakat, melyekkel életünk regényének egymással is betölthető lapjait teleírhattuk volna…  Ami nem a jelen feljegyzésemet indító hír után marad most már végérvényesen így… már régen így maradt… Noha csak most zárult le teljesen. Némi misztériumát mégis érzek e valamilyen módon mégiscsak kettőnk közös történetévé vált történetnélküliségnek. Mely most már egy magasabb rendű, metafizikus valóság dimenziói közt foglalhatja el végérvényesen a maga, teremtőnk által kijelölt helyét.