Tordy Géza utolsó nagy villanása

Ha nincs e kivételes kapcsolat, Tordy Géza aligha állt volna kamera elé, hogy a tavaly bemutatott Hadik című romantikus kalandfilmben még egyszer láthassa őt a közönség. Szikora János Károlyi tábornok szerepével bízta meg, és ez lett az utolsó színészi megnyilvánulása.

Másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy Tordy Géza ismét kamera elé álljon. Ezzel a filmmel pedig búcsút is intett színészi pályájának. Hogyan sikerült megszereznie őt a produkcióhoz?

Vissza kell mennünk az időben. 1986-ban meghívtak a Vígszínházba, hogy rendezzem meg Az ügynök halálát Tordy Gézával a főszerepben. Fiatal rendező voltam, elég sok botrány állt mögöttem. Gézát erős temperamentumáról, bátor szókimondásáról és nem kis dühkitöréseiről ismerte a szakma.

Jó szó az, hogy vulkanikus természetű ember volt?

Találó. Mi úgy kerültünk össze Az ügynök halálában, hogy előtte nem találkoztunk, csak tudtunk egymásról. Az én hírem utolérte őt, az ő híre pedig engem. A hírek pedig mindkettőnket óvatosságra intettek. Őszintén szólva tartottunk egymástól. De attól is, hogy ez a munka ne fulladjon botrányba, ne legyenek köztünk konfliktusok, amelyek megnehezítik az egész próbafolyamatot. Úgy kezdtünk el dolgozni, mint két diplomata. Egyrészt nagyon udvariasan, másrészt finoman kóstolgatva egymást. Egy idő után azonban rájöttünk, hogy ez így nem fog menni.

Robbantak?

Én robbantottam azzal, hogy Gézát felhívtam életem első garzonlakásába, amire nagyon büszke voltam. Kértem őt, hogy egy kicsit beszélgessünk. Kitettem az üveg vodkát, ami az utolsó cseppig el is fogyott. Mire kiürült az üveg, magunk számára is váratlanul, olyan fokon nyíltunk meg egymás előtt, mint két magánember. Tehát nem mint rendező és színész, hanem mint két férfi. Egy középkorú és egy fiatal. És elkezdtünk társalogni. Kontroll nélkül, csak úgy! Az élet dolgairól, az élet intim titkairól, férfititkokról, ami nagyon erős kapcsolat alapja lett köztünk. Szerintem ennek is köszönhető, hogy Az ügynök halála remek előadás lett, Géza pedig élete egyik legnagyszerűbb alakítását nyújtotta. Neki ez nagyon sokat jelentett, tudom. De nekem is. Ez annyira meghatározta a kapcsolatunkat, hogy eltűnt köztünk a két lépésnyi udvarias távolságtartás, és lett helyette egy igazán erős barátság. Méghozzá olyan, hogy Géza a gyermekeim keresztapja lett.

Családtaggá lépett elő?

Innentől kezdve a kapcsolatunk abszolút túlnőtt a szakmai kereteken. Valóban családi vonásokat öltött. Gyakran jártam hozzá én is Tihanyba, a nyaralójába, ő pedig állandó vendége volt a családi ünnepeinknek. És ez így ment hosszú éveken keresztül.

Miközben a saját gyerekeivel elég viharos volt a viszonya. Nehéz természetű, folyton morgolódó, sokat dühöngő ember volt.

Én is ismertem ezt a Tordy Gézát. Tényleg sokszor volt kellemetlen, sőt kiállhatatlan, de legfőképpen igazságtalan. Úgy bele tudott marni az emberbe, hogy az fájt. Ezt a fájdalmat nem volt könnyű megbocsátani neki. Ez velem is előfordult. Voltak a barátságunkban féléves, éves szünetek. Feltehetően egy-egy ilyen marakodás eredményeként. Vagy nagyokat vitatkoztunk, ami aztán sebeket ütött a másikon. De valahogy mindig túlléptem ezen, ugyanis felfedeztem valamit Gézában. Azt, hogy olyan, mint egy ugatós kutya, amelyik a fogát vicsorítja, közben semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy megvakarják a füle tövét. Aki ezt felismerte nála, azt a szívébe fogadta. Onnan pedig már nem volt visszaút. Na így voltam én Gézával évtizedeken át!

Később is dolgoztak együtt színházban?

Például Gorkij darabjában, az Éjjeli menedékhelyben. Majd egy hosszabb kihagyás után, ami mindkettőnk számára meglepő volt, 2013-ban ő alakította a koronázó érseket az első, Székesfehérvári Koronázási Ünnepi Játékokon. Az volt az utolsó nagyszínpadi szereplése. Már akkor sem volt jó állapotban. Nehezére esett a színpadi koncentráció és a színpadi figyelem is.

Ezután jött a Hadik, tíz évvel később. Nem is találkoztak közben?

De igen. Főleg nyaranta. Amikor aztán megkaptam a lehetőséget a Hadik forgatására, azonnal Sára Sándor filmje, a 80 huszár jutott eszembe. Abban pedig természetesen Géza, Bódog Szilveszter főhadnagy szerepében. Tudtam, hogy a Hadikból sem maradhat ki. Hogy feltétlen benne kell lennie. Kicsit tisztelgésnek is szántam a filmet a 80 huszár előtt.

Hogyan fogadta Tordy Géza a felkérést?

Először megijedt, és hallani sem akart róla. Nem a lehetőség, nem a szerep riasztotta, hanem maga a forgatás, a filmezéssel járó kínlódások sora. Azt mondta: „Én már nem is tudok lovagolni.” Nyugtattam, hogy Géza, nem kell lovagolnod, öreg huszár leszel! Ez egy kicsit megnyugtatta. Örömmel fogadta, hogy Körtvélyessy Zsolt lesz a partnere, akit nagyon szeretett. Ez teljesen lehiggasztotta a korábbi ellenérzetét. Mindenesetre jó pár köröm, jó néhány tihanyi látogatásom benne volt, amíg rábeszéltem, hogy ezt tényleg vállalja el. De hogy milyen állapotban levő színészről, emberről beszélünk, ahhoz el kell mondanom, hogy amikor megnyugodva távoztam tőle, egymás tenyerébe csaptunk. Vagyis azzal búcsúztunk, hogy akkor jön, ott lesz a filmben. Boldogan szóltam a producernek, hogy fel lehet hívni Gézát, és lehet vele szerződést kötni.

Aztán történt valami?

Felhívták őt, és nem értette, mit akarnak tőle. Azt mondta, semmilyen filmről nem tud, nem emlékszik, hogy bármilyen ígéretet tett volna nekem. És akkor újra fel kellett hívnom, hogy tényleg nem emlékszel, Géza? „Ja, igen! Ja, tényleg!” És mintha mi sem történt volna, azt mondta: „Persze, nagyon szívesen!” De addig, amíg le nem ült a felvevőgép elé, őszintén szólva kétségesnek láttam, hogy egyáltalán megjelenik-e a forgatáson. De aztán jött, és igyekezett mindent megcsillantani a szerepben. Erejét, humorát, ami még maradt neki, ami még romjaiban is imponáló volt.

Az egyenruha mindig jól állt rajta. A történelmi figurák, Széchenyi, Klapka György és a többiek valósággal kiáltottak utána. Gróf Zrínyi Miklósként, Apafi Mihályként, Görgey Arturként, akárcsak Baradlay Jenőként A kőszívű ember fiaiban nagyokat alakított.

Egyike volt azoknak a rendkívül ritka férfiszínészeknek, akiknek nemcsak fizikumuk van, hanem tartásuk is, ami egy belső tartásból ered.

Mennyire kellett irányítani őt a Hadik forgatásán?

Nagyon. Ahogy mondtam, problémáiból adódóan komoly félelmei voltak a koncentrálás miatt. Egy snitt másfél perc, de már az is megerőltető volt számára. Végig stresszelt. Amíg nem forgott a felvevőgép, vidám volt, jókedvű és oldott, de amint csattant a csapó, rögtön elkezdett bakizni. Pedig ez nem volt jellemző rá. Ő nemcsak nagy színész volt, hanem profi színész is, akinek a színészet művészi és szakmai oldala is a kisujjában volt. Ez a hatalmas szakmai tudás azonban 2013-ra, a sokévi nem használtság után, halványulni látszott.

De azért fellángolt benne egy kicsit a filmezés öröme?

Darvas Ivánnál tapasztaltam hasonló színészi önkontrollt. Amikor valaki megérzi, hogy egy sorompó lezárult. Salierit játszotta szolnoki rendezésemben, az Amadeusban. Jelen voltam azon az előadáson, amikor az első felvonás után úgy jött ki a színpadról, hogy azt hitte, sose megy vissza többé. Azt mondta az öltözőben: „Megcsinálom még a második felvonást, de érzem, hogy lecsukódik a sorompó.” És soha többé nem lépett színpadra. Gézánál is valószínűleg eljött ez a pillanat. Már nem akart átbújni a sorompó alatt, és felemelni sem akarta. Érezte, hogy ennek itt a vége. Becsülöm benne, hogy felismerte a teste jelzéseit. Ez nem akármilyen emberi nagyságra vall.

Milyen szerepeiből rakja ki Tordy Géza maradandó portréját?

Gyakorlatilag valamennyi filmszerepét felsorolhatnám. Filmekben ugyanis többször láttam, mint színpadon. De azon ritka színészek közé tartozott, akiben megvolt a rendezés képessége is. Ő ezt tudta magáról, és boldogan gyakorolta, ha lehetősége nyílt rá. Volt néhány egészen kiváló rendezése. Budapesten az Amerikai Elektra, A vágy villamosa, Győrben a Bűn és bűnhődés.

Utolsó találkozásuk is Tihanyhoz kötődik?

Igen, ott látogattam meg őt tavaly nyáron. Nagyon szerettem azt a kertes házat, de leginkább azt, hogy a helyszín nem beszélgetésre inspirált, hanem hallgatásokra. Nagyon kevés az olyan ember, akivel jókat lehet hallgatni. Géza ilyen volt. Nem akarom belemagyarázni, hogy az utolsó találkozásunkkor már éreztem, hogy… de volt benne valami őszi. Az elmúlásból valami. Hozzátartozott ehhez az is, hogy nagyon magányosan élt. Nem élt már a barátja, Pintér Tamás kaszkadőr. Az a ház sokáig hangos volt a társaságtól. De amikor ott jártam nála, már a csendet hallgattuk mindketten.

Mi volt az első gondolata, amikor utolérte Tordy Géza halálhíre?

Nem lepődtem meg. Ha ez két vagy három évvel korábban történt volna, akkor sem ért volna meglepetésként. Ez már benne volt a paklijában. Ha rá gondoltam, mindig azt kérdeztem, él-e még vajon? De ami ugyancsak gyakran foglalkoztatott: élet-e még egyáltalán, ahogyan ő él? Szerintem ő is érezte, hogy ez már silány utánzata annak, ami volt, és hallottam is tőle nemegyszer, hogy kezd elege lenni belőle. És ez lett a vége…

A szerző a Vasárnap munkatársa