Tollnokok a titoknok szerepében

Nem csináltak titkot a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete pozsonyi székházának műsorszervezői abból, hogy az intézet nemrégiben indított, de rövid idő alatt nagy népszerűséget szerzett Irodalom és... rendezvénysorozatának kedd esti, soron következő darabja a titokról, az irodalom és a titok kapcsolatáról kíván szólni. A kulturális intézet felkérésére a rendezvény házigazdájának szerepét elvállaló Benyovszky Krisztián irodalomtörténész és kritikus, valamint műsorvezető társa, Forgács Miklós rendező ez alkalommal két magyarországi írót láttak vendégül, az elsőkötetes Szécsi Noémit és a szépíróként közelmúltban bemutatkozott, korábban kritikusként és szerkesztőként megismert Jenei Lászlót. Az irodalmi előadás apropójául a két szerző egy-egy kötete szolgált. Szécsi Noémi Finnugor vámpír és Jenei László Ikerszobrok című regénye szinte egy időben, a tavalyi könyvhétre jelent meg a József Attila Kör kiadásában. Mindkettejük művét, bár más-más módon, a titokzatosság légköre hatja át. Míg Szécsi Noémi könyvéből, melyet a szerző mindössze huszonnégy évesen, ösztöndíjas egyetemistaként Finnországban vetett papírra, az olvasó számára egy különös hagyományokkal és sajátos vérvonallal bíró család középpontjában álló, mintegy kétszáz éve halott nagymama titokzatos alakja bontakozik ki, Jenei László művében, melyet a szerző egy majdan elkészülő trilógia első darabjának szánt, egy kiváló szervezettségű, az események hátterében meghúzódó, láthatatlanságba burkolózó, ördögi vonásokat felvillantó titkos társaság praktikáival ismerkedhet meg az olvasó. „Szécsi Noémi regényét a rafinált egyszerűség jellemzi – ismertette a kötetet Benyovszky Krisztián –, ugyanis viszonylag szimpla szerkezete olyan utalásokat rejt, melyek megengedik, hogy a művet a mese, a napló és a metaregény műfaji hagyománya felől olvassuk.” Az irodalomtörténész szerint a szöveg fondorlatos módon bizonytalanítja el az olvasót a bejelentett történet természetét és hihetőségét illetően. „Az elbeszélő, elég fura neve van, Voltamper Jerne ráadásul meseíró, aki már él#halott vámpírként emlékezik vissza saját halálának pillanatára. ... A cselekmény a különböző intertextuális utalások révén beágyazódik a vámpírtörténetek gazdag és szerteágazó hagyományába. Ez a beleíródás nem minden ponton igazodik a tradícióhoz, a legalapvetőbb motívumokat akceptálja ugyan, néhány esetben viszont egy ironikus gesztus kíséretében hatástalanít, kiiktat bizonyos műfajképző hagyományelemeket: például a vámpírok látszanak a tükörben, fedőtevékenységet folytatnak, nem laknak vadregényes és különös táj övezte gótikus várakban” – így a kritikus. Jenei könyvével kapcsolatban Benyovszky egyebek közt elmondta: „A XV. és XVI. század fordulójának Itáliájában alakult, diplomáciai manőverek és gazdasági manipulációk révén hatalmas vagyonra és félelmetes hatalomra szert tett titkos társaság működése áll az Ikerszobrok című regény középpontjában. ... Mi, olvasók ismerjük a társaság tagjait, kilétük és tetteik mégis szolgálnak meglepetéssel. Nem véletlenül, hiszen a szereplők származását övező homály, azonosságtudatukat illető bizonytalanság válik az olvasás fő húzóerejévé. ... Jenei László könyve műfajilag leginkább a történelmi tárgyú titokregénynek fogható fel. ... A szöveget az elrejtett, az elbeszélő által elhallgatott információk, a különböző titkok felfedezésére irányuló kíváncsi vágy olvastatja. A recepció folyamata pedig a beavatás egymást követő fokozatainak feleltethető meg.”

„Regényem kineveti a titkokat, leszámol a titok misztifikálásával. A könyv borítója is, mely horrorisztikus élményt ígér, tulajdonképpen egy ironikus gesztus részemről, a kötet már a címében is provokál” – vallott művéről Szécsi Noémi.

A szerzőnővel ellentétben Jenei művében igyekszik megőrizni a titokzatosságot, nem kioltani a titkot, saját bevallása szerint imádja a titkokat, a másik ember is főként a titokzatossága miatt lehet vonzó számára. „A titok amellett, hogy ismerethiánynak és kommunikációképtelenségnek is felfogható, mindenekelőtt hatalom, a titok megemeli a birtokosa értékét” – osztotta meg az est hallgatóságával gondolatait Jenei László.

A titok természetéről bárhogy is vélekedjünk, egy kicsit mindig is titokzatosság övezi. Megtudhatunk azonban róla egyet s mást, ha felsoroljuk a hozzákapcsolódó jelzőket, illetve felidézzük felbukkanásnak körülményeit. A titok lehet sötét, nyílt és örök, lehet a tiéd, az enyém és a kettőnké, ez a legédesebb, lehet kicsi és nagy, régi és új. Vannak titkok, melyeket senki se tud, olyanok is, melyeket mindenki. Titka van a régmúltnak, de a távoli jövőnek is, van az eleveneknek és van a holtaknak, van a szerelmeseknek és a halhatatlanságnak, a férjnek, a feleségnek, a piramisoknak és a jógiknak, a tengermélynek és a szomszédnak, a hálószobának és a gyóntatószéknek. Ha már két ember tudja, mondják, többé nem titok. A titok olyannyira fontos, hogy országonként még minisztériuma is van, nem is beszélve arról: a föld minden egyes minisztériumának van titka, lásd! pénzügymisztérium és egyebek. A titok ott lapul a hallgatásban, de áthatja a beszédet is. A titokzatos egyszersmind félelmet keltő is, a titok közelében minden alkalommal megborzong az ember, az irodalom is részben így tart rokonságot a titokkal. Az igazán jelentős műveket mindig belengi valamiféle titokzatosság. Ebből a szempontból mindkét bemutatott szerző mestere választott hivatásának. És hogy az említett szerzők életük első kötetében hogyan voltak képesek erre a bámulatos bravúrra, maradjon az ő titkuk. Úgysem árulnák el senkinek.