Todulás

Tatár Sándor Requiem című kötetének lírája míves, kimunkált, nyelvfilozófiával átitatott költészet, melynek központi tárgya a halállal való szembenézés (kissé kiélezetten fogalmazva:) kényszerű transzcendenciája.

A halál Tatárnál már a létben kezdődik, ha tetszik, a bennünk megnövő cél, de érdekes módon sosem lehet eléggé individuális: vagy a másik létéből és lényéből kihasított darab, vagy a másik ember létébe költöző élettelen rész. Tatár Sándor bizonyos verseiben megkonstruál egy mi-struktúrát is, mely kozmikussá növeli az én-ek szövetségét („mi azt mondjuk: nappal van.”) és ellentétbe állítja az Ő-vel, aki definiálható Istenként, Senkiként és semmiként egyaránt. A létezés tehát interakció, a nyelv(ek) és a kommunikációs lehetőségek folytonos keresése. A nyelvek közti átjárhatóság példái a németes vagy német címvariációk, szójátékok (Todulás) is. A kötet három részre oszlik: a nyitórész egymástól függetleníthető, de nem független költemények gyűjte?mé?nye, középen egy rekviem szövege található, a kötet pedig egy nagy lélegzetű Angelus Silesius-hommage-zsal zárul. Az első egység versei gyakorta speciális kommentárok, szinte homiletikus igényű kifejtései egy-egy ismert vagy kevéssé ismert versrészlet-vendégszövegnek vagy mítosznak, jelölt vagy sugallt költői (pl. Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós) magatartásformának. Barokkos jegy a halálkatalógus megléte a Todulás című költeményben: „Ham?murapi meghalt, Szókratész meghalt, Nagy Sándor meghalt, / Caesar meghalt, Erasmus meghalt, III. Richárd is, s XIV. Lajos / fején sem ragyog már korona. Meghalt Immanuel Kant /Napóleon, Kutuzov, meghalt Széchényi s meghalt Rilke.” Tatár halálkatalógusa kivonatos-rapszodikus testvére barokk elődeinek, de funkciója szerintem szinte teljességgel azonos: ráirányítja a figyelmet, hogy a halál elkerülhetetlensége elleni küzdelem egyik lehetséges for?mája az emlékezés átörökítésének lehetősége.

A rekviem zenei műfajnak számít, a halotti mise egyes részeinek megzenésítéséből álló, tradicionálisan kötött struktúra. Most Ligeti György 1963-as remekműve ötlik fel bennem először: az ő műve, akárcsak Tatár prózai rekviemje a seól ábrázolásával indít: a szinte nihilista stagnálás állapotának festése ez, nem is annyira a fel-felhorgadó fájdalomé. „Most hát a semmi van S a / rengeteg idő” – írja a költő, de ez a Semmi valóban létező, sőt a legfőbb létező maga, a Senki, méghozzá celani értelemben, aki Zsoltár című versében Rónay György magyar hangján így fogalmaz: „Senki nem gyúr ujjá minket agyagból, földből, / senki nem fú lelket porunkba. / Senki. / Dicsértessél, Senki.” A fájdalom áttelepszik a szóba, hogy megnyithassa az emlékezés zsilipjeit: az 1. maxima című rész a címből láthatóan is a nyelvbe kövült évezredes bölcsességek biztonságához kanyarodik. De van-e biztonsága a maximának, legyen bár retorikailag bármily tökéletes is? A közhely biztonsága az anya biztonsága, az ismerősség melege, az anyag, a szó biztonsága.

A záró sorozat Angelus Silesius Cherubinischen Wandersmann című sorozatához kötődik, annak továbbírása, helyenként talán fordítói parafrázisa, verses kommentárja. Az angyali vándor azonban helyébe egy „hangyai vándor” lép... Tatár verseinek gyengéje az olykor elburjánzó patetikusság, melyet a nemegyszer kényszeredett szójátékok sem tudnak kellőképpen feloldani, s nem egy szövege épp a leleményes szó leleményes szót szül technikának köszönhetően kissé talán bőbeszédűvé válik.

(Tatár Sándor: Requiem, Kalligram, Pozsony, 2006)