Tél – „fagykemény” fagyhalál

Zita Furková a Jégtündér és Marián Miezga az egyik desszantos szerepébenFotó: AstorkaGriskovec darabját a pozsonyi Astorkában nem más állította színpadra, mint – most már; azt hiszem, elindíthatok egy jóindulatú pletykát, s vállalhatom a kijelentés terhét – az „orosz-specialista” Czajlik József.

Czajlik egyébként az utóbbi egy évben immár a második Griskovec-darabhoz nyúlt, hiszen szinte napra pontosan tavaly mutatta be Gál Tamással az azóta óriási szakmai és közönségsikerrel játszott Hogyan ettem kutyát című monodrámát. Czajlik meglepő érzékkel, olyan finoman ötvözi magában Griskovec szellemiségét, mintha legalábbis rokon lelkek lennének.

Pontosabban, s kijelentő módban: ők ketten rokon lelkek.

Pont.

Kérdezhetnénk, vajon Czajlikot miért érdekli annyira az orosz dráma, s egyáltalán, miért olyan izgalmas számára az orosz lélek megfejthetetlensége? Nos, a válasz nem adható könnyen – nincs ingyen leves –, aki tudni szeretné, az nézzen utána, mikor játsszák legközelebb a pozsonyi „astor?ká?sok” Griskovec darabját.

Két katona – orosz desszantosok – (nem mindegy) lógnak a szeren (az ejtőernyők hevederjei fennakadtak szegény lelkeimnek a fákon), szigorúan titkos katonai parancsot teljesítenek (valahol valamit fel kellene robbantaniuk …valamikor) – s valahol ott dekkolnak a nagy orosz végtelenben, ahol csak a hó és a hideg tombol, meg a csillagok. Csak a két ember létezik (katona), akik akár összebújhatnának melegedni, de vigyázva, nehogy „valaki” véletlenül rájuk leljen – „úgy” –, aztán majd kiröhögnék őket, na mindegy. Annyira fáznak, hogy a didergésüktől lassacskán a nézőtér is gyilkos, velőt fagyasztó tundrává változik, s nekünk könyörögve kell nézni őket, s imádkoznunk, hogy szóval tartsanak minket…

Emlékezzenek. Nevettessenek. Meséljenek.

Mert különben jéggé gebedünk itt, a nézőtér jéghideg ótvaros vermében… Jéggé gebedni, s közben elmúlni. Elmúlni, s közben felismerni, hogy soha sem késő, mindig van egy lehetőség. Nyilván. Távoli, abszurd világba költöztetni a lelkünket, s közben a zene „monoritásán” suttyomban eljuthatunk egy transzcendens, párhuzamos világba, ami lehetővé teszi számunkra, hogy mi is olvassunk a hangokban, értsük a ritmust, elvesszünk, s botorkálva keressük együtt a kiutat – a hangokkal.

Mert honnan és hova megyünk? A budapesti Monori András „szerezte” zene egy szokatlan hangulatot s értelmezést, messze merészkedő, lelket hajtó méla zenét hozott a süket csendbe, a fagyhalál küszöbén álló lelkek bolyongásába.

Apropó, bolyongás.

Griskovec mestere a lélek bolyongásainak. Is. Számára csak a jelen és a szigorú múlt létezik – a jövő, az a pici, távoli homály, sohasem érdekes – miért is lenne? Ki kíváncsi rá? Meg lehet fogni a jövőt? Lehet rá emlékezni? Érdemes vele foglalkozni? Van a jövőben emlék? Van a jövőnek múltja? Na ugye…

Csak a jelen, jobban mondva a jelenben a múlt érdekes. Az emlék. A szín. Az érzet. A tudatalatti. Az álom. A hallucináció… és még valami: a jelenben tartózkodó titkos gyermeki én – Czajliknak tulajdonképpen ez az érdekes. Valami ilyesmit keres Czajlik, s mint a jó vadász, néma nyomolvasó, szótlanul hunyorog, pöszmén motyog valamit a színé… hoppá… színészeknek?

Marián Miezga és Lukáš Latinák, valamint Zita Furková nem lehettek ott azon a jéghideg tundrán… színészek. Amit láttunk, egy megfejthetetlen tudatalatti tükör, alkalmi rezgés volt csupán, amellyel nekünk azonosulni kell. Muszáj, mert ott maradnánk a nézőtéren félhülyén megfagyva, s ez nagy balhé, mert mégiscsak az volt a tervünk, hogy színházba men?jünk…

Nem lehettek azok ott hárman színészek, hiszen ők mi voltunk, én és te, mi és ők. Személyes emlékképeink fizikai rezdülései voltak ők, ők és én vagyok, én és ők vagyok. Álmok, emlékek, családi intim pillanatok, pofonok, ajándékok, sóvárgások, undorok, extázisok, félelmek, örömök, butaságok, mesebeliség és ámulat, hit és szerelem, az első csók, az undor és a hazugság – azok ott ők, azok ott mi vagyok.

S miközben a hideg és drámai helyzet egyre csak fokozódik, megnyugtató, és hálásan vehetjük tudomásul, hogy még a haldoklásunk önpusztító folyamatában sem árt tudni, hogy az ember legnagyobb, legyőzhetetlen ereje a hitében nyugszik. Mert az ember hite akár meggyújthatja a tundra jéghideg birodalmában is a „karácsonyfát”, sőt, ha akarnánk, a hitünknek engedelmeskedne akár a Télapó is, de minek őt ilyenkor csesztetni, ha jó nekünk a Jégtündér is?

A „Jégtündér” persze szerencsére mindent megold. Baró egy matróna, az biztos, az orosz lélek milliomod pontossággal alkotta meg ezt a csodálatos mesehősnőt, igazi talány, aki holtbiztosan megjelenik, akkor, amikor kell, amikor a gyermek kéri, ha tudja, hogyan kell kérni…

Most csak az a kérdés, hogy a végén mindannyian meghalunk, ugye? És ha meghalunk – akkor hogyan halunk meg? Nem árt persze azt is tudni, hogy a feladatunkat teljesíthetjük-e mindenáron? (Robbantgatunk, robbantgatunk?)

És ha megfagynánk – az jó lenne?

Nagyon jó. Fagyhalál. Lógni a szeren. Megfagyni…