Tehetetlenül sodródó dinnyehéjak

Közhely is, tény is: az ember társas lény. Háy János új novelláskötete, a Házasságon innen és túl ezt a közhelyet, tényt abszolutizálja, s szervezi egyben szöveggé, irodalommá. Maga a cím viszonylataiban, viszonylatosságában ragadja meg az emberi életet, egy olyan paradigmát kínálva vele, mely – szinte egyetlen mozdulattal – képes az egészet lefedni. A házasság hagyományosan életünk olyan kulminációs pontját jelenti (sokfelőli megtépázottsága, kikezdettsége ellenére, még mindig), melyben az előre és visszafelé is mintegy meghatározódik, s heideggeri létbe-vetettségünk drámáját afféle társadalomba-vetettségként jeleníti meg. A végtelen szabadságot, az önmaga minél teljesebb kibontakoztatását áhító személyiség mozgásirányát – a családalapítást, a családban való létet vagy az attól való elidegenedettséget fogva föl legfőbb mozgatórugójának – annak korlátai, korlátozottsága felől határozza meg, illetve az e fajta önkorlátozásban jelöli ki szabadság- és kiteljesedettség-vágya legfontosabb dimenzióit. (Miként ez a sorsuk Háy A Kovács Laci lánya című novellája „oktatási intézmények biztonságos falai közé” száműzött iskoláskorú gyermekeinek is, hogy ott „végre felcserélhessék az Istentől kapott szabadságot a szükségszerűségek felismerésére, amit Hegel ajándékozott az emberiségnek”.)

Háy írásai az e kettősségből, kettős-irányultságból fakadó tragikum megfogalmazódásai. Történetei – legalábbis az első három ciklusban – nem hagyományos értelemben vett történetek, hanem mintegy a nyelv történetei, azéi a nyelvéi, amelyben megfogalmazza őket, amely időt és teret – és cselekményt – ad, azaz: létezést biztosít nekik. Háynál nem a történet előzi meg a nyelvet, nem a történet mondódik, mesélődik el egy bizonyos nyelven, hanem a(z adott/választott) nyelv teremti meg magát a történetet, s vele együtt szinte ezek szereplőit, alakjait is. A nyelvi megelőzöttség fogalma ezekben az írásokban nem elsősorban magára a szövegre, hanem a bennük megteremtődő emberre, emberalakokra vonatkozik. Háy figurái mindenekelőtt nyelvükben léteznek; a nyelv nemcsak hordozója-tükrözője személyiségüknek, vonásaiknak, hanem mintegy a generátora is; beszédmódjuk nem egyszerűen csak hordozza, hanem érzékelhetően megképzi őket s az életüket. A létbe-, illetve a társadalomba-vetettség nyilvánvalósága mellett így egy harmadik evidencia: a nyelvbe-vetettség heroizmusa is meghatározója életüknek.

Háy kötete első három ciklusában egy messze nem irodalmi nyelvezetet tesz meg nyelvének; írásainak itt egyfajta alulstilizáltság a meghatározója, nyelve a beszélt nyelvet imitálja, mintegy nyelv-alattiságában, sőt, még inkább: (irodalmi) nyelv-előttiségében mutatja meg azt. Ehhez képest egy teljesen más nyelvi-stiláris szint a kötet negyedik szakasza, melyet inkább egyfajta felülstilizáltság jellemez, így – s epikai-cselekménybeli lekerekítettségük okán is – a hagyományos(abb) prózapoétikákra utal vissza.

A könyv budapesti hídneveket novellacímekbe emelő ciklusának középpontjában álló híd-motívum egyben az egész kötetre érvényes, annak írásaihoz alapvető értelmezési horizontot adó, az elidegenedett, kiüresedett emberi kapcsolatok szükségszerű újragenerálásának, egy kiábrándult világ újranemesítésének metaforájává nemesedik: „Hidat kell építeni, mondogatták [az emberek] egymásnak, nincs más megoldás. Hidat, melynek karcsú teste átível a Duna fölött, ahogy a férfi karja ível a nő válláig, ahogy az erős izmok átlendítik a kart a gyenge vállig, hogy összekössék azt, ami eddig ketté volt választva. S mikor ez a kötés létrejön, a nő odafordul akkor a férfihoz és a férfi szabadon maradt keze a blúz alá siklik, s egy év sem telik el, gyermekük születik, s immáron apává és anyává lesznek. A gyermek pedig felcseperedvén ott jár-kel ezen az íven, át apából anyába, s ha megbotlik, egy figyelmes kar felsegíti, de ha lesodródik onnét, belétoccsan a Duna-vízbe és úszik messzire, miként a dinnyehéj.” S éppen erre villantja rá szemünket Háy János a Házasságon innen és túllal: arra, hogy mennyi köröttünk a dinnyehéj, s hogy tulajdonképpen – meglehet – tehetetlenül sodródó dinnyehéjak vagyunk mi magunk is.

(Háy János: Házasságon innen és túl. Palatinus Kiadó, 2006)