„Tanulni szerettem volna mindig!”

Szekeres Éva felvételeA Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusának közelgő jubileumi fellépése előtt a közelmúltban állami kitüntetést kapott Lévay Tibor zenepedagógus beszél múltról, jelenről.

Milyen szerepet játszott az ön életében az elmúlt évtizedek alatt az énekkar munkájában való részvétel?

A legfontosabb, ami engem efelé vitt, az az volt, hogy szerettem volna magamat zeneileg tovább képezni. Mikor a tanítók énekkarának indulása a tudomásomra jutott, nekem itt Rimaszombatban már egy éve működött egy énekkarom. Ezt a vegyes kart már mint gyakorló pedagógus kezdtem el szervezni, és már rendelkeztem egy kis rutinnal is.

Honnan volt a korábbi tapasztalás?

Ez onnan eredt, hogy édesapám is muzsikus volt, énekkart vezetett. Egykori nagy családi házunk volt a próbák mindenkori helyszíne. A családból apámon kívül, aki egyébként hitoktatóként dolgozott, csak nekem, a család legfiatalabb tagjának volt szabad bejárásom a próbákra. Rengeteg dalt hallottam ott, de főképpen a húsvéti passió gyakorlásakor elhangzott énekek meg a karácsonyi dalok gyakoroltak rám nagy hatást. Nagyon megfogott az éneklés! Amikor a pedagógiai iskolába mentem tanulni, már játszottam vagy öt-hat hangszeren, de a karmesterséghez, karvezetéshez vajmi keveset értettem. A Rozsnyói Pedagógiai Gimnázium két magyar osztálya 61 diákjának részvételével énekkart szerveztem. A Mikus Imre által vezetett rozsnyói vegyes karban is énekeltem, ott szintén sokat sikerült megtanulnom. Kottát úgy olvastam már akkor is, mint más az újságot. Iskolai zenekarunk is volt, abban is dolgoztam, mint egykor Strauss, hegedűvel a kezemben, a többiekkel együtt zenélve vezényeltem. A vonóm volt a karmesteri pálcám. Valamennyi fellépésre szóló felkérésnek eleget tettünk. De nem igazán tudtam én még akkor, mit is jelent karmesterkedni. Erre senki nem tanított meg. Rozsnyói iskolakezdésem idején, sajnos, meghalt édesapám, és nem volt, aki tovább vigye a rimaszombati kart. Ezt is csinálni kellett valakinek. Aztán a rozsnyói évek után katonaként Pilzenbe kerültem.

Gondolom, ott sem távolodott el a zenétől.

Nem. Zenekart, kórust szerveztem a katonaságnál is, bejártuk egész Csehországot. Ott kezdtem el továbbfejleszteni és kamatoztatni a tudásomat. Leszerelésem után itthon, Rimaszombatban, egykori osztálytársaimmal, Kamarás Imrével és Kónya Ferivel megint elkezdtük egy énekkar szervezését. Volt még itt akkor egy másik énekkar is, amelynek több tagja korábban még az apám kórusában is énekelt. Itt is dolgozni kezdtem. Mindezek mellé tánccsoport is alakult, meg zenekar is. Micsoda idők voltak! A 60-as évek elején magammal szemben is egyre igényesebb kezdtem lenni. Éreztem, még több tudásra, tapasztalatra van szükségem. A Gabonás Tibor által Rimaszombatban megalakított Bona Fide kórusba is beléptem. Ezt a csoportot most én viszem tovább. Azokban az időkben kaptunk próbatermet a mai Tompa Mihály Alapiskolában. Természetesen az iskolában is énekkart alakítottam. Csontos Árpád igazgató mindenben segített; neki is köszönhetem, hogy 41 évig zenepedagógusként dolgozhattam ebben az iskolában. Egyre több tapasztalatra tettem szert, de még mindig nem éreztem magam eléggé felkészültnek.

És ekkor érkezett a hír a tanítók énekkarának megalakulásáról...

Igen, és én természetesen azonnal jelentkeztem. Ág Tiborral rögtön az első próbán összeismerkedtem. Akkor még sokan voltunk, talán 120-nál is többen. És az énekkar mellett Szíjjártó Jenőnél tanultam karvezetést.

Vass Lajossal milyen volt a kapcsolata?

Amikor Vass Lajos vette át a kórus vezetését, akkor döbbentem rá, micsoda komoly feladat a vezénylés. A két kéz nem arra való, hogy csak úgy vaktában kaszabolja a levegőt! Vass Lajos mindent képes volt elmutogatni a kezével, ami a kottában szerepelt. Csodálatos ember volt! Ilyeneket mondott nekünk próba közben: „Gyerekek, itt van a két kezem, ez kétfelé tud inteni, de ha háromfelé kell, akkor ott a könyököm, ha négyfelé, van még vállam is, s ha még ez is kevés, akkor ott a fejem, de ha ez sem elég, akkor van azért nekem szám is!” Mellette egy nem hivatalos karmesteri képzés is elkezdődött. Aki jól csinálta, az mehetett színpadra is vezényelni. Őáltala nagyon sokan megtanultuk a vezénylést, és színpadon is szerepeltünk. Vass Lajos, Szíjjártó Jenő, Sleicher László, Janda Iván – micsoda nevek! A kórus életében nem volt mindig minden fényes. Szíjjártó például műsorra akarta tűzni Kodály Esti dal című művét, mire egy ma is élő kultúrpolitikus azt mondta, ebben a kórusban semmiféle istenekről nem lesz szó. Szíjjártó válasza az volt, hogy ő pedig zenei analfabétákkal nem áll szóba. Emiatt meg is kellett szakítania a kapcsolatát a kórussal. Takács Andrásnak ekkor sikerült meggyőznie Vass Lajost, hogy vállalja el az énekkar vezetését. Vass Lajos akkoriban nem volt éppen felkarolt művész. Az 56-os események idején ugyanis éppen Kínában lépett fel a néphadsereg zenekarával és énekkarával, hazafelé Moszkvában kellett volna szerepelniük, de a csapat megtagadta a fellépést. Emiatt aztán szinte mindannyian bajba kerültek. Sok meghurcoltatásban volt részük. ĺgy hát ez a csodás művész 1965 végétől haláláig velünk dolgozott. Sokat beszélt nekem a Röpülj Páva mozgalom kialakulásáról. Arról, hogy mekkora erő van a magyar népdalban. Ekkor kezdett komolyabb feladatokkal megbízni. A keze alatt tanultam meg igazán a vezénylést. Nem engedett hibázni. Mindig én kaptam a legszigorúbb bírálatot. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit mondott: „Mert te igazi zenész vagy!” Hát dióhéjban ennyi az én történetem.