Táncos meglepetések Japánból

Már maga a kísérőzene megválasztása is meglepetésként hatott: a Tokyo Metropolitan City Ballet vezetője és koreográfusa, Kimio Noszaka és társa, az együttes szólótáncosnője, Nobuko Szakamoto tánckompozícióikhoz közép-európai zenét választottak, Janáček, Dvořák és Fučík dallamait. Valószínűleg nemcsak a közép-európai turné közönségének tett gesztusként, mert a táncosok minden mozdulatából érződött, mennyire értik és érzik ezt a zenét. Megkönnyítette a dolgukat, hogy a koreográfia is tökéletesen az adott zenében „gondolkodik”, egyetlen taktusnyi üresjáratot sem hagyva, mindig a zene érzelmi töltését közvetítve. (A műsorfüzetben illett volna feltüntetni a művek címét és előadóikat.)

Az első tánckompozíció címe, a Sinra japánul a dolgok végeláthatatlan egymásutánját jelenti. A cím ugyan japán, de a mondanivaló egyetemes. Egy megfáradt, idős ember visszatekintése a múltba, kapcsolatok, barátságok, szerelmek felidézése. Az ifjúság varázsa, gondtalan öröme és játékossága elevenedik meg, hogy aztán egyetlen lenge lányalakban öltsön testet, aki mindezt egyesíti magában. Úgy tűnik, még mindig itt van, kézzelfogható közelségben, csak utána kell nyúlni. De mindez csak illúzió, a Szépséget és az Ifjúságot megtestesítő lányalak eltűnik, az idős férfit mágnesként vonzva maga után. A férfi (a néhány emelést leszámítva nem táncos szerepet Kimio Noszaka alakította) egyedül tér vissza az üresen maradt színre, hogy a keleti bölcsek jellegzetes meditáló pózában, rezignáltan visszaüljön oda, ahonnan a darab elején elindult: az elmúlást jelképező, ősök lelkét rejtő ciprusfa alá.

A nagyon is szabályszerű pas de deux-ket, pas de trois-kat nézve időnként csak a spicc-cipő hiánya emlékeztetett arra, hogy nem klasszikus tánckompozíciót látunk. Stílusa akár neoklasszikusnak is mondható, de annál oldottabb. A jó technikai felkészültségű, rendkívül fegyelmezett táncosok (a 18 fős együttesnek csupán 4 férfi tagja van) nívós teljesítményt nyújtottak, az előadás minden mozzanata professzionalitásról és alapos végiggondoltságról tanúskodott, de nem forrósította fel a levegőt. Az udvarias taps is erről árulkodott. Valami olyasféle motoszkálhatott a nézőkben, hogy szép, szép, de ilyesmit már harminc évvel ezelőtt is láthattunk tájainkon, ezért talán kár volt akkora távolságból elhívni az együttest. Ami persze nem egészen igaz, a hazai táncegyüttesek szempontjából pedig különösen nem, hisz megmérettetésük, annak tudatosítása, hol tartanak, hol állnak a nemzetközi mezőnyben, és mi történik szakmájukban a nagyvilágban, csak az ilyen vendégszereplések révén lehetséges.

Amilyen jól fésült volt az első rész, olyan döbbenetes, szinte hátborzongató volt a második. Még most is azon gondolkodom, hogy a japán koreográfus valóban ennyire érzi Közép-Európát, az egykori k. und k. világot és mindazt, amit képviselt? Végeredményben egyre megy, hogy zseniális intuíciónak vagy szerencsés véletlennek köszönhető-e az a tánckompozíció, amely bennem ezentúl úgy fog élni, mint a Monarchia végnapjai (valós címe: Ritual in plain Darkness). Az a fő, hogy megszületett, és mi is láthattuk, köszönet érte Ján Ďurovčík pozsonyi művészeti ügynökségének.

A színen megjelenő, narancssárga csíkos, fekete zászlókat lengető két férfi akár szamuráj is lehetett, a színre a nézőtérről érkező, talpig feketébe öltözött, a színpadra mélyguggolásban betipegő alakok lehettek gnómok vagy akár undok pókok is – mindegy: az erőszak és a romlás áradt belőlük. És hozzá a monarchia népszerű, prágai születésű katonakarmesterének, a Bécset, Budapestet, Berlint megjárt Dvořák-tanítványnak, Július Fučíknak a zenéje, ez az erőszakos, katonás harsánysággal pattogó Militärmarsch, amely később negédes, szirupos valcerbe csap át, hogy aztán ismét kegyetlenül bömbölő indulóra váltson – telitalálat. Az egyetlen vékony, narancssárga csíkkal megtört, sötét háttér előtt fekete ruhás, nem nélküli alakok keringtek, rángatóztak a kísérteties zenére, hol lélektelen bábukként, hol szenvedő, tragikus árnyalakokként, hogy végül úgy vesszenek el a háttérfüggöny homályában, ahogy a monarchia tűnt el a történelem színpadáról. Bár lehet, hogy ez csak az én olvasatom (kár, hogy a műsorfüzet nem adott semmiféle támpontot a művekhez). Ez a cselekmény nélküli, rendkívül szuggesztív tánckompozíció olyan, mint egy nonfiguratív képzőművészeti alkotás: sokféleképpen értelmezhető, ám a hangulata mindenkire azonosan hat. Döbbenetesen vészjósló, morbid hangulata volt ennek a danse macabre-nak, amely a Mary Wigman nevével fémjelzett mozdulatművészet-expreszszionizmus jegyében fogant, az ő híres Boszorkánytáncát idézték a görcsös ujjak, a szaggatott kézmozdulatok, a vonagló felsőtestek, az egész démoni hangulat. Ezért az élményért érdemes volt megnézni a Tokyo Metropolitan City Ballet előadását.