Tallózás a Kalligram tavasznyitó számában

A folyóirat 15. évfolyamának első összevont száma több érdekes és kellemesen meglepő újdonsággal szolgál – továbbra is kirívóan szép és igényes belső grafikai arculata mellett. Számomra elsősorban a Látható városok című összeállítás volt nagy élmény, így anélkül, hogy bárkit is befolyásolni szeretnék, elsőként ezt ajánlom minden olyan olvasó számára, akit az irodalomnak és művelődésnek a hazai, a szlovákiai magyarok kultúrájához közelebbi témák érdekelnek. Persze és másrészt: gondolom, egy-egy jó tollú szerzőnek a szülővárosához való viszonya mint vallomásos szöveg a magyarországi vagy még távolabbi olvasó számára is érdekes lehet, sőt. Az összeállítás Mayer Judit Pozsony-élményével indít; a kiváló műfordító és szerkesztő a város történelmét egy megindítóan hangulatos esszében ragadja meg. Komárom két szemszögből is bemutattatik, két szerző által, s mindkettőben hangsúlyos a szlovák–magyar kapcsolatok és együttélés szempontja: Fábián N. írásának műfaja leginkább az eszszé és a tárcanovella irodalmi ötvözetéhez közelít, Daniela Kapitáňováé esszéisztikus társadalmi-politikai városrajz és városkalauz. György Norbert (Füleki anziksz) is marad a kalauzoló-helyzetelemző esszénél, bár fokozottabban személyre (magára) irányulón és szabottabban, s az előbbi szerző írásához hasonlóan az övé is evés-ivással zárul – a városnéző programot valóban célszerű lehet ezzel zárni. Mizser Attilának is Fülek a városa, szövegében (mi szemnek-szájnak szintén ingere) a nyelvre esik nagy hangsúly, anélkül, hogy ez látványosan hangsúlyozva volna: pontos mondatok út közben. És ugyanúgy a nyelv a főszereplő Vida Gergely pillanatfelvételeinek, versfüzérének címe: Nyári körözések a dunaszerdahelyi Vámbéry téren.

A versbeszéd amúgy is megint nagy súllyal esik latba, példának okáért említhető Senecának egy teljes tragédiája: a lap 73. és 104. oldala közötti részt az Őrjöngő Hercules című darab 1344 számozott sora teszi ki, Eiler Tamás fordításában (Ferenczi Attila bevezetőjével). S megtartja a Kalligram az arculatának azt az egyik jellegzetességét is, hogy versekkel indít, ezúttal Lackfi Jánosé a szó, a hozzájuk tartozó elemző értelmezés szerzője Benyovszky Krisztián. Néhány verssel szerepel Déri Balázs, Gyukics Gábor és az egészen fiatal Sirokai Mátyás, míg Mesterházi Mónika most mint műfordító gyarapítja a líra tartományát, Lars Gustav Andersson kortárs svéd költő egy versének átültetésével. A költők-írók közül Merényi Krisztián és K. Kabai Lóránt most egy-egy novellával szerepelnek a lapban, Kukorelly Endre szintén prózával: önéletrajzival, „kibírható fokozat” – mondja a hatvanas évekről. Kulcsár Ferenc eredeti kézjegyére könnyű ráismerni, itt közölt hat verse a korábban olvasottakhoz képest rövidre fogottságával tűnik ki. Könnyű ráismerni Németh Zoltán kézjegyére is: három verse a nyelv (és a vers) tűrőképességét teszi próbára – na meg a fuldokolva kacagó olvasó rekeszizmát.

Alig maradt hely a három tucatnál is több szerző és műfordító írásának bemutatására, úgyhogy maradva a „szerintem” elvénél: ajánlom a Karibi elbeszélők című öszszeállítás novelláit, a kiváló ízelítőt Sándor Iván detektívregényéből, Gömöri György kis történelmi-irodalmi tablóját a lengyel és a magyar emigrációról, valamint Jean Baudrillard esszéit (Romhányi Török Gábor fordításában).