Találkozni kell a csodával

Szavai elsősorban természetesen a fesztivál keretében zajló, Coupe Jeunesse elnevezésű nemzetközi ifjúsági verseny résztvevőire vonatkoznak. (Idén hat országból 18-an érkeznek.) Rácz Tibor – aki kiváló zeneművészként és zenepedagógusként is ismert – „életművének” tekinti ezt a rendezvényt, amelyet több mint egy évtizede indított útjára, s amelyet szakmai berkekben is rangos nemzetközi rendezvényként tartanak számon. Nem titkolja azonban: érthetetlen számára, hogy a hazai média „agyonhallgatja” a fesztivált, s a közvélemény sem igazán figyel oda rá. Lehet, hogy ennek az az oka, hogy a fesztivál kuratóriumának tagjai sehol nem kopogtatnak, kérnek, panaszkodnak, hanem „csupán” megpróbálják minden alkalommal önerőből megvalósítani a fiatal harmonikások nemzetközi találkozóját? Rácz Tibor szerint a kuratórium tagjai „súlyos beteg” emberek, akik abban a hitben élnek, hogy a jó művészet meg tudja magára keresni a szükséges anyagiakat. Talán ha nagyobb csinnadrattával hívnák fel a figyelmet magukra, nagyobb sikerrel járnának. „Nem vagyok érdekes – mondja - mert nem kopogtatok be, nem könyörgök, nem nyafogok, hanem teszem a dolgomat. Van néhány segítőtársam, meg pár olyan ember, aki odafigyel az értékekre, mert ezt tartja fontosnak és nem a szenzációt. Ha tíz- és százezreket kérnénk, biztosan odafigyelnének ránk, de így nem vagyunk érdekesek.“

Persze, nem a „tömegsikert“ hiányolja Rácz Tibor, mert hiszen ő már régóta azt a nem túl populáris nézetet vallja, hogy a művészet igenis elit dolog, és nem azért van, hogy mindenkihez szóljon. „A művészet arról szól, hogy nekem IS van egy eszközöm, amelynek segítségével szólni tudok a közönséghez valamilyen módon. Ha tetszik, az jó, ha nem, akkor sem haragszunk meg egymásra.“

Ha körülnézünk napjaink zenei életében, azonnal feltűnik, hogy meglehetősen elszaporodtak a különböző zenei versenyek, Rácz Tibor szerint annyi van már belőlük, hogy lassan nem jelent különösebb rangot egy-egy versenyen győzni. A szakma is csak a legrangosabbakat tartja számon, azokat, amelyekre érdemes odafigyelni. Ezért az UNESCO Nemzetközi Zenei Tanácsa mellett működő Harmonikások Világszövetsége útjára indította a saját zenei versenyét, olyan kritériumokkal, melyek alapján a legnívósabb versenyek közé sorakozhatott fel. A „harmonikásoknak” van tehát nemzetközi felnőtt, gyermek és ifjúsági versenyük is. A gyermekverseny megrendezésének lehetőségét a Pozsonyi Metodikai Központ kapta, s hogy a fiatalok részvételi lehetőségét tágítsák, kicsit megemelték a felső korhatárt, 15-ről 17 évre.

„A fesztivál az ifjúsági versenyért van, a verseny pedig a fesztiválért – mondja Rácz Tibor, amikor arról kérdezem, a rendezvény melyik részét tartja fontosabbnak. – Lehetőséget adunk a fiatal tehetségeknek arra, hogy a nemzetközi mezőnyben is összemérhessék tudásukat. Nagyon fontos az is, hogy ezek a gyerekek, akik veszik a bátorságot, és egy nemzetközi versenyen vállalják a megmérettetést, nem dilettáns közönség előtt lépnek fel, hanem a valódi szakemberek előtt. Egyrészt tehát ezen a fesztiválon találkozhatnak a fiatalok azzal a csodával, amelyet a zene magában hordoz, s amelyet olyan istenáldotta tehetségek villantanak fel, mint a nyitókoncerten fellépő ifjú orosz harmonikás, Szergej Oszokin és tajvani Ji Csin Lu, aki zongorán játszik. Másrészt kihívást is jelenthet az ifjúsági verseny résztvevői számára, ők is hasonló teljesítményre törekedjenek, tudásuk legjavát bányásszák elő magukból. Merni kell, vállalni a versenyt. Mert az a zeneiskolai tanár, aki megelégszik azzal, hogy a növendékei valahol az isten háta mögött egy kis zenei versenyen érnek el eredményt, az a gyerekeit bántja meg azzal, hogy csupán kis perspektívát tud nyújtani nekik ma, amikor nyitva a határ, mehetünk mindenfelé.”

E szavak után talán nem meglepő, hogy Rácz Tibor szerint éppen az fijúsági verseny miatt érdemes ezt a fesztivált évről évre megszervezni. „Amikor hallgatom ezeket a gyerekeket, és nézem őket – a szemükben minden benne van. Az ember a saját múltját és az ő jövőjüket is megpillanthatja a tekintetükben.”