Szlovákia felfedezésre váró ország

Éppen átutazóban van Pozsonyban, tegnap érkezett Budapestről. Otthon érzi már magát itt?

Tizenkét évig valóban ez volt az otthonom, s részben ma is otthonomnak tekintem Pozsonyt. Ezt különben a húgom fogalmazta meg egyszer nagyon frappánsan, amikor az egyik pozsonyi látogatása során azt mondta, olyan, mintha otthon lennénk, csak épp itt szlovákul beszélnek.

Mi visz rá egy magyarországi kisiskolást, hogy elkezdjen szlovákul tanulni?

Az én esetemben az édesanyám. Ő volt az, aki eldöntötte, ha már lehet az iskolában szlovákul tanulni, használjuk ki.

Egyébként az is elég meglepő számomra, hogy a dabasi általános iskolában ilyesmire volt lehetőség.

A városban élnek szlovák leszármazottak, ezért lehetett fakultatív tantárgyként szlovákul is tanulni. Mivel nagyon kevesen voltunk a csoportban, az általános iskola végére már jobban tudtam szlovákul, mint a kötelező nyelvként oktatott németül. Ebből adódott az ötlet, hogy jó lenne ezt a dolgot folytatni, ezért jelentkeztem Budapesten a szlovák nyelvű gimnáziumba.

Majd az ELTE szlovák szakán folytatta…

Igen, de csak egy évig. Egy szlovákiai vendégtanár ugyanis felajánlotta nekünk, hogy felkészít a Comenius Egyetem felvételijére, szlovák szakra. Többen is jelentkeztünk, s hármunkat fel is vettek.

Milyen volt átjönni Pozsonyba?

Először is, itt döbbentem rá, hogy egyáltalán nem tudok szlovákul, ugyanakkor itt tudatosítottam azt is, hogy ebben a dologban van fantázia, ugyanis nagyon kevés ember van, aki igazán jól ismeri mindkét nyelvet. Ezen kívül az oktatás is minőségi volt. Ezért aztán az eredeti tervem ellenére nem tértem vissza Budapestre az első év után, hanem lediplomáztam a szakon.

Nem volt nehéz az idegen környezetben?

Az elején nagyon nehéz volt, ugyanis a hiányos nyelvtudásunk miatt teljesen el voltunk szigetelődve. Az évfolyamunkba csupa szlovák diák járt, akik még hírből se hallottak magyarokról. Mivel nem tudtuk magunkat rendesen kifejezni, barátkozni se tudtunk annyira a többiekkel. S a nyelvtudáson kívül hiányzott egy óriási kontextuális tudás is. El kellett telnie bő egy évnek, amíg ez valamennyire helyre került.

Hogyan viszonyultak önökhöz a szlovák csoporttársak?

Szerintem alapvetően csodabogaraknak tekintettek minket, de ettől függetlenül kedvesek voltak, segítettek. Olyan szintű problémáink voltak az elején, hogy nem tudtunk az órákon jegyzetelni, hiába ültünk ott, ezért a többiektől kellett elkérnünk a jegyzeteiket. A tanárok is nagyon készségesek voltak, igaz, az első félévben szinte mindenből megbuktattak.

Mennyire befolyásolta a döntését maga a város?

Nagyon szeretem Pozsonyt. Eleve egy kisvárosból származom, s Budapest mindig is túl nagynak hatott rám. Pozsonyban azt tartom fantasztikusnak, hogy miközben egy ország fővárosa, nagyon családias hangulatú, s nem az az elidegenedett nagyvárosi légkör uralkodik itt, mint mondjuk, Budapesten. A másik pozitívuma, hogy közel van. Ezért, ha honvágyam támadt, bármikor hazamehettem. Édesanyám ennek ellenére eleinte nagyon rosszul viselte, hogy eljöttem Szlovákiába, bár ha mondjuk, Pécsre vagy Debrecenbe mentem volna egyetemre, ugyanolyan távol lettem volna tőle. Csak itt közbeesik még egy országhatár és egy nyelvi határ is.

Egyébként milyen ma Szlovákia képe Magyarországon? A kilencvenes években nem volt túl pozitív, akkoriban Pesten divatos volt egy szlengkifejezés, a „csehszlovák”, ami azt jelentette, valami kicsit idejét múlt, esetlen.

Ma nem érzékelek ilyesmit, inkább valamiféle rácsodálkozást, mintha nem ismernénk eléggé a szomszédunkat. Egyébként ez valószínűleg így is van, Szlovákia szerintem egy felfedezésre váró ország, ahova azért is érdemes eljönni, mert nagyon sok közünk van egymáshoz, és otthon érezhetjük magunkat itt. Úgy érzem, Erdély erőteljesen jelen van a magyarországi köztudatban, míg a Felvidék kevésbé. Mondok egy példát: a Pozsonyi Kifli Polgári Társulás felkérésére írtam egy mesekönyvet Bartók Béláról, ami kifejezetten Bartók pozsonyi éveiről szól. Próbáltam neki Magyarországon is kiadót keresni, több helyre is írtam, s az egyikből az a válasz érkezett, hogy nagyon jó a történet, de túlságosan Pozsonyhoz kötődik. Teljesen érthetetlen számomra, vajon ez miért jelent problémát! Ha Mordorban játszódna, az már rendben lenne? Nem értem, miért baj, ha Pozsony rajta van egy gyerek mentális térképén, még akkor is, ha esetleg még nem tudja, hol is van az a hely, vagy hogy egyáltalán létezik-e. Én azt gondolom, hogy Közép-Európa közös kulturális teret alkot, s ha már Bartóknál tartottunk, meggyőződésem, hogy ő is így élte meg, ezért tudott olyan csodálatosan meríteni a magyar, a szlovák, a román népzenéből, beépítve a különbözőségeket is, úgy, hogy egy fantasztikus szintézis jött létre.

Az ön mentális térképén egy ország vagyunk? Budapest és Pozsony között jövet-menet érzékeli egyáltalán, hogy átlépte az államhatárt?

Nem igazán, s ennek az is oka, hogy nyitott a határ. Erre nemrég döbbentem rá, amikor Ukrajnába utaztam, és át kellett esnem egy szigorú és hosszadalmas ellenőrzésen. Inkább a nyelvi határt érzékelem.

Mennyire kíváncsi egymásra a két ország?

A szlovákoktól nagyobb nyitottságot és érdeklődést látok a magyar kultúra iránt. Megint egy példa: a Szlovák Filharmónia meghívta a Bartók-darabunkat, hogy három előadás erejéig a szlovák kamarazenekarral együtt játsszuk el. Így én, a szlovák nyelvtudásommal, a Szlovák Filharmónia színpadán beszéltem magyar szempontból Bartók Béláról, amit fantasztikus dolognak tartok. Ha ezt összehasonlítom azzal, hogy Magyarországon a Bartók-történet túl pozsonyi volt, ez minimum elgondolkodtató.

Mentalitásbeli különbségeket nem lát szlovákok és magyarok között?

Magyarországon egyre gyakrabban érzékelem, hogy az embereknek túlságosan negatív a hozzáállásuk, anélkül, hogy ismernék a dolgok kimenetelét. Nagyon erős nálunk az átveréstől, a sikertelenségtől való félelem, ami lebénítja az embert. Nem tudom, mi az oka ennek, talán túl sok volt a negatív tapasztalatuk, mindenesetre Szlovákiában nem találkozom ezzel. S főleg Pozsonyban azt látom, hogy az emberek aktívak – amit akarnak, meg is csinálják, legyen szó akár közösségi térről vagy rendezvényekről. Ezt az aktivitást nagyon jó dolognak tartom, mert meggyőződésem, ha valamibe energiát fektetünk, az minden esetben megtérül. A másik nagyon lényeges különbség a humor. Nagyon szeretem a magyar humort, azt, milyen ironikusan tudjuk mi magyarok nézni a világot, de azt érzem, sokszor ez szarkazmusba, sőt, cinizmusba megy át. Ez pedig veszélyes, mert ha mindent szétszedünk darabjaira, egyszer csak nincs miből építkezni, elvész a belső tartás. Az pedig senkinek sem jó.

A művészetnek, s a humornak is feladata, hogy rámutasson a negatívumokra…

Ez így van, de nagyon fontos, hogy legyen pozitív üzenet is. Én személy szerint az olyan művészeti alkotásokat szeretem, amelyek vezetnek valahova. A Bartók-előadásunkkal is ilyesmit szerettünk volna elérni, Bartók Béla személyén keresztül, aki azonfelül, hogy közép-európaiként, az itteni népzenéből merítve tudott világhíressé válni, még emberi példaként is nagyon értékes. Tudjuk, hogy nagyon nehéz élete volt, gyermekkorában sokat betegeskedett, többször is eltanácsolták a zenéléstől, édesapját korán elveszítette, mégsem adta fel, keményen dolgozott, aminek meg is lett az eredménye. Azt gondolom, nagy szükségünk van ezekre a példákra, pont azért, mert sokan kilátástalannak látják a helyzetüket.

Most mivel foglalkozik?

Nemrég fejeztem be a Lamár Ignácról szóló könyvemet, akit a pozsonyiak csak Schöne Náciként ismernek. Ő számomra egy abszolút pozitív példa abban, hogy semmi nagy dolgot nem csinált, csak elegánsan felöltözve járta a pozsonyi utcákat, mindenkire kedvesen ráköszönt, segített a hölgyeknek szőnyeget tisztítani, cukrászdába járt, a pozsonyiak mégis megőrizték az emlékét, csak azért, mert jókedvet árasztott maga körül. Úgy érzem, ez a történet fontos üzenetet hordoz egy olyan időben, amikor annyira sok az ideges, elégedetlen, frusztrált ember. A könyv egyébként hamarosan megjelenik szlovákul és magyarul is.

A Bobula-történet után ez már a gyerekeknek írt harmadik könyve. Miért ír pont gyerekeknek?

Talán azért, mert a felnőttekhez mostanában leginkább ironikus stílusban szokás szólni, én pedig nem találtam meg magamban ezt a hangot, igaz, nem is kerestem túlzottan. A gyerekeknél azt érzem, érdemes beléjük fektetni az energiát, mert náluk még nagy az esélye annak, hogy ez kamatozni fog. Számomra mindig fantasztikus élmény, amikor akár a Bartók-előadás, akár a könyveim révén találkozom gyerekekkel, és látom a visszajelzéseket. Jártam így például Liptószentmiklóson vagy Alsókubinban, ahol az ottani gyerekeknek meséltem Bartókról meg saját magamról is, és nagyon pozitív volt a fogadtatás, jóllehet, én voltam az első magyar, akivel találkoztak. Azt gondolom, nagyon fontosak lehetnek a gyerekeknél ezek a hatások, amelyek a más nyelvhez, más kultúrához való viszonyukat formálják.

Bizonyára megismerkedett a szlovákiai magyar közösséggel is. Milyennek lát minket?

Egyrészt nagyon pozitívnak tartom, hogy van természetes kötődésük egy másik kultúrához is, mert ez gazdagabbá teszi az embert. Másrészt néha úgy érzem, kissé bezárkózó, önmagába forduló ez a közösség, ami nyilvánvalóan a kisebbségi létből fakad. Ugyanakkor nagy összetartást, erős közösségi szellemet is érzek a felvidéki magyaroknál.

Milyen ma Magyarországon a státusza a szlovákiai magyar kultúrának? Része az egyetemes magyar kultúrának, vagy még mindig külön kategóriaként kezelik?

Egyre inkább azt érzem, hogy ez a felosztás lassan eltűnik. Számomra mindig nagy öröm, amikor bemegyek egy magyarországi könyvesboltba, és Spiró György meg Tóth Krisztina könyvei mellett ott látom Szalay Zoltán, Veres István vagy Száz Pál alkotásait. Azt gondolom, ez így van rendjén. Lehet azonban, hogy ennek van egy technikai jellegű akadálya: ha egy könyvnek szlovák ISBN száma van, nagyon magas az adó utána, ezért nem éri meg Magyarországra behozni. Ezen érdemes lenne változtatni, mert sok felvidéki író talán ezért nem jut el a magyar közönséghez.