Szindbád ismeretlen rajzai

A kiállításhoz most újabb kísérőprogram kapcsolódott: Latinovits Zoltán műszaki egyetemi feladatai, építészeti vázlatai, táj- és utcaképei, portréi és aktjai kerültek terítékre. Azok a rajzok, dokumentumok, amelyek kiegészítik a színházi pálya előtti életét, és átfogó képet nyújtanak vizuális látásmódjáról. Színházeszménye válik így teljessé azok előtt, akik még láthatták színpadi alakításait, rendezéseit, de azok előtt is, akik csupán filmekből ismerik.

„A színész halála után csak emlékek maradnak – írta 1973-ban megjelent könyvében, a Ködszurkálóban –, játékemlékek, kellékek. Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot, sír. Élete szűntével varázsa is megszűnik... Neve szomorúan és értetlenül egy régi plakáton marad, és a fekete betűk az utókornak annyit sem jelentenek, mint ásatáskor előbukkanó koponyacsont, antik fazék, elfeketült pénzdarabok.”

Fennmaradt rajzai, grafikái és akvarelljei ellentmondanak ennek az állításnak. Negyvenhat éve már, hogy Latinovits Zoltán nincs közöttünk, varázsa mégsem szűnt meg.

Sem a világrajövetele, sem az elmenetele nem volt szokványos.

Nagyapja, Gundel Károly éttermében született. Ahogy írja: „Éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött.” Hatévesen már olvasott. Gimnáziumi évei alatt, az önképzőkörben már a színészi hivatás felé kacsintgatott. Beszédhibája ellenére Bajor Gizi is erre a pályára terelte. Érettségi után három évig asztalosinas, majd hídépítő munkás volt. 1956-ban vörös diplomával végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Rögtön azután segédszínésznek állt Debrecenben. Három esztendővel később Miskolcon játssza Rómeót. 1962-től a Vígszínházban, majd a Tháliában, utána pedig Veszprémben dolgozik. Rendszerellenes művészként letiltják a pályáról. Az Irodalmi Színpadon talál menedéket. Utolsó szerepét az Operettszínházban játszotta. A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak színészi pályája záróakkordja. 1976 nyarán, késő délutáni sétája során egy gyorsvonat gázolta halálra Balatonszemesen. Öngyilkosság? Tragikus baleset? Azóta sem tisztázódott. Mindössze annyi biztos, ami a rendőrségi iratokban áll: „A gyorsvonat légörvénye beszippantotta.” A vezető napilapok ennek ellenére azt írták: „Hosszan tartó, súlyos betegség után véget vetett életének.”

Bonyolult, kibogozhatatlan természet volt. Igazából soha nem adott. A megalkuvás nem az ő műfaja volt. A tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel képtelen volt egy levegőt szívni. Egyetlen szóval illették: összeférhetetlen. Csak mert szigorú volt és kíméletlen. De a színpadon becsületes, elvhű és felelősségteljes. Magánemberként képes volt vérre menő csatákat vívni a hatalom képviselőivel. Weöres Sándor írta róla: „Latinovits Zoltánnál a tehetség kulminál, hol föláll, hol leáll, ő a színész-ideál.” Darvas Iván a következőképpen szólt róla: „Latinovits Zoltán megmutatta, hogy a zseni egyetlen mosolyával, egy grimaszával, egy hangsúlyával, egy gesztusával is többet közöl, mint az egész könyv, az egész rendezői koncepció, mert legbelülről, egész lényével mutatja fel az igazságot. Igen, azt hiszem, ez a titok: korunkban Latinovits Zoltán volt ama pokolbéli dudás, ő volt a Hamelni patkányfogó, akinek varázsfuvolájára egyaránt hallgattak állatok és gyerekek, ő volt a varázsló, aki helyettünk is vállalta és teljesítette a sötét szerződést az alvilágiakkal, a démonnal. Csakugyan ő volt Dr. Faustus személyesen.”

A kiállítási tablókon a gyerek, a kamasz, a férfiúvá érő Latinovits Zoltán mellett ott az ifjú műépítész, a színész, a hősszerelmes, Ruttkai Éva párja, Szindbád, a megállíthatatlan.

„Miskolcon, az Ilyen nagy szerelemben, amikor ott vendégszerepeltem, Latinovits Zoltán volt a partnerem – emlékezik a Tündérkirálynő. – Nem mertem ránézni. Elkezdtük a próbát: fekszik az ágyban Péter, s én, Lida fésülködöm. Péter azt mondja: Lida – nekem oda kell néznem. Odanéztem – és az én szemem nézett rám vissza. Leállt a próba. Nem tudtam folytatni. Mint később kiderült: ő is félt tőlem, s az éjjeliszekrényére kitette a képemet, hogy barátkozzon. A színdarab végén az esküvő… Másnap kaptam a hosszú levelet. Gyönyörűséget. És előadás után a tánc. A bordó kordbársony zakója. Az eső. A séta vele. Életünk első grogja. Hazakísért. Fölmentem, kinéztem: ő ott állt az ablak alatt! Az embernek örökké lány szíve marad. Az élet tud olyan lenni, mint a mese. De annak ára van. Nem lehetsz latolgató meg fukar. Fél hétkor néztünk a miskolci tükörbe, s attól kezdve minden premier napján fél hétkor virágcsokrot kaptam tőle olyan gyönyörűséges sorok kíséretében, amelyektől megemelkedik, aki kapja. Téptük egymást, de mi értettük egymást a legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő.”

Akkor a virágcsokrok, most a rajzok. Az ő rajzai. Gipszformákat ábrázoló árnyékrajzok, akvarellstúdiumok, látványtervek, alakrajzok, precízen kidolgozott ipariépület-tervek, aukción is értékesíthető festmények. Sárgálló, öregedő papírlapokon skiccek. Egy étterem tájba illesztve. Szigligeti kikötő. Balaton-felvidéki parasztporta. Dunakanyar uszállyal. Önarcképek. Díszlettervek.

Ha játszott, mindig benne maradt valami, mondta. Sokkal jobban kielégítette, ha írt. Vagy ha tervezett, rajzolt, ecsetet vett a kezébe. „Az a jó színház, amelyet mindenki megért” – állította.

A rajzaiból is olvasni lehet. Sőt mi több: érezni is.

A szerző a Vasárnap munkatársa