Emlékkönyv a Színészkirályról, Latinovits Zoltánról

Gajdó Tamás, a szép kivitelezésű emlékkönyv szerkesztője teszi fel a kérdést, vajon elérkezett-e az idő, hogy hitelesen mutassuk be Latinovits Zoltán pályafutását? „A megjelent írásokat, a fellelhető forrásokat, a vele készült interjúkat, a kritikusok szerepelemzéseit és bírálatait felhasználva össze lehet ugyan állítani életének kronológiáját, szerepeinek katalógusát, filmjeinek jegyzékét, de a leglényegesebb kérdésre, hogy milyen volt Latinovits színháza, nem biztos, hogy pontosan válaszolhatunk.”

A kötet első részében a Bajor Gizi Színészmúzeumban 2021 őszén megrendezett Latinovits-kiállítás anyaga szerepel, megidézve a színészi munka minden kínját, gyötrelmét és örömét, az értékteremtő ember alakját.

De nem csak ennek a kiállításnak állít emléket a könyv. Latinovits Zoltán kultuszának tükrében sorra veszi a színész pályafutását feldolgozó legfontosabb munkákat, s pillanatfelvételek fénytörésében láthatóvá válik, miként emlékeznek rá kortársai fél évszázaddal halála után.

A tragikus vég 1976. június 4-én következett be. „Latinovits Zoltán érdemes művész 45 éves korában – hosszan tartó, súlyos betegség után – véget vetett életének – adta közzé a sajtó. – A mai magyar színművészet kiemelkedő egyénisége volt.” Ezt megelőzően nem volt még példa arra, hogy egy jeles művész öngyilkosságáról ennyire nyersen szóljon a hír. Hogy egy fékezni már képtelen vonatszerelvény elé lépett a Balatonnál, erről később kezdtek el beszélni. „Izzott-lobogott, míg el nem emésztette saját tüze” – állapította meg róla a kor egyik jeles színikritikusa. Hogy csillag volt a magyar színház- és filmművészet egén, azt azóta sem kérdőjelezte meg senki. Ápolták őt több idegklinikán Magyarországon. Pozsonyi kórházban is feküdt.

1964 nyarán, az évad vége felé történt. A Vígszínház a Rómeó és Júliával vendégszerepelt volna a Szlovák Nemzeti Színházban. Vonattal utazott a társulat Pozsonyba. A rekkenő hőségben Latinovits annyira rosszul lett, hogy megszakadt a szíve. Félhalottként emelték le a vonatról, mentőautó vitte a kórházba, ahol több mint egy hónapig ápolták. Élete nagy szerelme, Ruttkai Éva végig mellette volt. Szlovák orvosai talpra állították infarktusából, az előadás azonban, ahogy öt évvel később a színész emlékezett vissza a történtekre, a virágjában halt meg. Többé nem játszották. 1970 őszén már a Ványa bácsit hozta Pozsonyba a Vígszínház társulata. A címszerepben Latinovits Zoltán. Az Asztrov doktort alakító Darvas Iván így emlékezett rá: „Mintha röpültünk volna: mint a cirkuszi légtornászok, akik háló nélkül végzik mutatványukat... Igen. Az volt. Zseni. Iszonyúan tudott nézni. Iszonyúakat tudott kitalálni. Iszonyúakat tudott mondani. És iszonyúakat tudott önmagáról... Latinovits Zoltán megmutatta, hogy a zseni egyetlen mosolyával és grimaszával, egy hangsúlyával, egy gesztusával is többet közöl, mint az egész könyv, az egész rendezői koncepció, mert legbelül, egész lényével mutatja fel az igazságot.”

Önpusztító volt az élete is, nem csak a halála.

Naplóbejegyzései, rajzai, levelei mellett kortársai vallanak róla a könyvben.

Keleti Éva, aki legendás fotósorozatot készített róla, azt meséli: „A Gyalog a mennyországba című film felvételein találkoztam vele először. Törőcsik Marival forgatott, és volt köztük egy kis cicázás. Ám abból nem lett semmi. Mari mindig azt suttogta nekem: Nézd meg ezt a fiút! Ez egy nagy színész!”

Fivérei egyike, Frenreisz Károly szerint eléggé szélsőséges idegrendszerű emberként hullámzó állapotai voltak, de akármilyen állapotba került is, őt nagyon szerette.

Lukács Sándor két filmben (141 perc a Befejezetlen mondatból, Harminckét nevem volt) játszott vele.

„Jelenléte súlyt hordozott a civil életben is. Ez a kisugárzás a színpadon még fokozódott, ott még jobban előtérbe került.”

Színházi apjának egyetlen színész tartja őt. Cserhalmi György. A királylány lovagja debreceni előadásában kilencévesen az apródjaként követte a színpadon. Aztán hosszú évekig mély baráti kapcsolatot ápoltak.

„Nyilván megfeküdte az emberek gyomrát egy ilyen többdimenziós ember. Szellemben és szívben, gyomorban, mindenhol.” Van egy kézzel írott levélmásolat is a könyvben. „Gyurikám, embertelen küzdelmet folytatok magammal, és sokszor sikertelenül. A depresszió, vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított... Nagyon mélyre süllyesztettem magam. Kérlek, ha tudsz, segíts! Hálás szeretettel ölel, Zoli.”

Itt ez a könyv. Mi kell hozzá? Talán csak Huszárik Zoltán csoda szép filmje, a Szindbád. Együtt a kettő: a zsenialitás írásos és mozgóképes bizonyítéka.