Moszkvában látta táncolni Latinovits Zoltánt

Fordítóként került a laphoz 1965 augusztusában.

„A Csehszlovák Sajtóiroda híranyagát kellett átültetni magyarra, ami nem gépies fordítást jelentett, hanem szerkesztést és tömörítést is. Nem volt könnyű feladat. A gazdasági élettől a politikán át a kultúráig mindenféle téma adódott, de így, ez az egész mégis kiváló iskola volt. Sok mindent megtanulhattam, nem csak szerkeszteni.”

Két és fél év múltán, 1968 januárjában, amikor a kulturális rovatban megüresedett egy hely, megváltozott a munkaköre.

„A vezetőség úgy találta, hogy mivel magyar–szlovák tanári oklevelem van, ez a hely megfelelő lesz számomra. Mindent újból kezdtem, egy csomó dolgot meg kellett tanulnom, ráadásul egy nagyon nehéz időszakban. A 68 tavaszán beindult reformfolyamatok az iskolákat sem kerülték el. A politikai változások hatása alatt a pedagógusok is úgy érezhették, hogy végre szabadabban, kötetlenebbül végezhetik a munkájukat, s ezt a lapban megjelenő írásoknak is tükrözniük kellett.”

Hatvannyolc után azonban jött a konszolidáció, ami ismét új helyzet elé állította.

„Az volt a szerencsém, hogy Fónod Zoltán személyében kiváló rovatvezetőm volt, aki nagyon sokat segített. A politikai változás ugyanis a lapban sem maradhatott visszhang nélkül. Hatvankilencben-hetvenben pár kollégának felmondtak, el kellett menniük. A pártközpont volt az irányadó. Mindent megszabott. Ez már az átigazolások időszaka volt. Nem volt nehéz fekete pontokat szerezni.”

Az ő helyzetét egy családi esemény is nehezítette: bátyja 1967-ben illegálisan hagyta el az országot.

„Megkérdezték tőlem is, hogyan történt, de nem sokat vallattak. A bátyám ugyanis semmi nyomot nem hagyott maga után, amelyből kiderülhetett volna, hogy milyen úton ment el. Bár ʼ67 nyarán indult el Kanada felé, csak ʼ68 februárjában derült ki, hogy ő már Torontóban van. Ezt megelőzően tehát nem kérhették tőlem számon, hogy mit tudok. Lőrincz Gyula, az akkori, majd Rabay Zoltán, az utána következő főszerkesztő pedig, akik megbízhatónak találtak, és a munkám színvonalával is elégedettek voltak, megvédtek, kiálltak mellettem.”

Az oktatásügy mellett a filmek jelentettek számára rendszeres elfoglaltságot. Új filmek címen állandó rovata volt a keddi lapszámban, de ő szerkesztette a Vasárnapi Új Szó Filmvilág című rovatát is.

„A napiban minden héten volt egy oldal, amelyet oktatási, illetve pedagógiai jellegű írásokkal kellett megtölteni. Írni, szerkeszteni kellett, és ha esett, ha fújt, az állandó filmrecenziónak is meg kellett jelennie. Érdekességképp említem csak meg, hogy volt egy íratlan szabály a hetvenes években. A filmismertetőkben túlsúlyban kellett lenniük a szocialista országok alkotásainak, jóval kisebb terjedelemben foglalkozhattunk a nyugati filmekkel. Egyszer mertem egy szovjet filmről nem éppen pozitív hangon véleményt mondani. A vezetőség reagálása az volt: szovjet filmről jót vagy semmit! Mit tehet ilyenkor az ember? Ha nem formálhat őszinte véleményt a produkcióról, akkor csak a tartalom leírására szorítkozik.”

Kellemesebb emlékeket őriz a Karlovy Vary-i és a moszkvai filmfesztiválról. Mindét helyről színes tudósításokat küldött a lapnak, beszámolóiban pedig a kor leghíresebb sztárjai szólaltak meg Franco Nerótól Giulietta Masináig.

„A legmaradandóbb élményem Törőcsik Marihoz fűződik. Ő már a hatvanas években is járt Karlovy Varyban, én 1970-ben voltam először a fesztivál vendége. Ő 1972-ben, a Holt vidékben nyújtott játékával nyerte el a legjobb női alakítás díját. Egy szlovák kolléganőm kért meg, hogy legyek a tolmácsa, mert az interjújához, bizonyára nem véletlenül, nem akarta igénybe venni a hivatalos tolmácsot. Következő alkalommal Törőcsik Mari már a cannes-i nagydíjas filmjével, a Déryné, hol van?-nal jött Karlovy Varyba férje, Maár Gyula kíséretében. Akkor voltak új házasok. Szemmel láthatóan ragyogtak a boldogságtól. Naphosszat sétálgattak a városban, az esti vetítést követő fogadáson pedig egymást ölelve, gyönyörűen táncoltak. Ez a kép valósággal beleégett az emlékezetembe. Moszkva 1971-es fesztiváljáról is hasonló emlékem van, de az Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal kapcsolatos. A Rosszija Szálló halljában egy egész udvar ünnepelte őket. Szépek voltak és közvetlenek. Ruttkai Éva a bájával, a kedvességével mindenkit meghódított.”

Huszonöt év újságírói-szerkesztői munkájának egy váratlan családi tragédia vetett véget.

„Édesanyám halála után 1990 márciusában itt ragadtam Párkányban. Akkor még nem tudtam, hogy végleg. Hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Édesapám még jó erőben volt, de eszembe nem jutott, hogy az idősek otthonában keressek neki helyet. Úgy döntöttem, mellette maradok. Egyik napról a másikra háztartásbeli lettem, ami roppant nagy feladat elé állított. Meg kellett válnom Pozsonytól, az ottani lakásomtól, ott kellett hagynom a munkát, amelyet szerettem, a kollégáimtól, a barátaimtól elszakadva visszakerültem kertes házunkba, ahonnan annak idején elindultam. Édesapám halála után még felvetődött bennem a gondolat, hogy visszajövök dolgozni, hiszen a nyugdíjkorhatár betöltéséig volt még jó pár évem. De akkor már úgy éreztem, azután a hat-hét esztendő után, amit itthon, egészen más közegben töltöttem, nem biztos, hogy vissza tudnám venni a szálat. Nagyon nehéz volt beletörődni az új helyzetbe, és azóta sem könnyű. De ma már a nyugdíjas éveimet töltöm a családi házban, amelyhez annyi sok szép emlék köt. Van itt éppen elég tennivalóm, mégis azt mondom: elég egyhangún telnek a napjaim. Zárkózottan, visszavonultan élek. Ha valaki megkérdezi, hogy vagyok, enyhe iróniával mindig azt válaszolom: még itt vagyok!”