Szembenézni a prérifarkasokkal

Verebes IstvánDömötör Ede felvételeVerebest már húsz éve foglalkoztatja a szöveg, a Marilyn Monroe-legendárium megidézése helyett morális kérdések miatt vette elő a drámát a rendező. A nehéz időkben való helytállás, az ember önmagához való hűsége fontos témája az eseményeket filmszerűen pörgető előadásnak, melyhez hasonló mozaikos szerkezettel Verebes István saját bevallása szerint még sohasem dolgozott.

A darabválasztásnál szempont volt, hogy Dosztojevszkijt kellett helyettesíteni?

Nyilván egy olyan darab kellett a Karamazovok helyett, mely a maga fajsúlyával képvisel a műsortervben egy pozíciót. Miután nekem hirtelen kellett beugranom, egy olyan darabot választottam, melylyel már foglalkoztam. Nem kellett fél évre előre fölkészülnöm, tudtam, hogy körülbelül mit akarok. Példányom nem volt, azt három nap alatt kellett megcsinálnom. Ez még élvezetes is volt. Bár a próbák során az is sokat alakult.

Ugyanarról szól ez a mostani Miller rendezés, amiről húsz éve szólt volna, ha akkor megvalósul?

Nem. Egészen másról szól. Ebben az előadásban nagyon sok az önkitárulkozás, tehát a saját önkitárulkozásom, miközben nincs meghamisítva a milleri történet se, mert minden mondat Millertől való. Olyan demokráciában élünk, ahol neveket akarnak, ahol az ember múltját erőszakosan firtatják, ahol számon kérik a múltat, melyért az emberek különféle módon állnak helyt. Van, aki csibész, ki akar bújni alóla. Van, aki hezitál. És van, aki szembenéz a prérifarkasokkal, ahogy a végén Quentin mondja a darabban.

Ez egy rosszkedvű előadás lesz?

Nem. Nem gondolom, hogy rosszkedvű lesz, inkább megfontoltan őszinte. Tehát arról beszél, hogy nehogy azt higgyük már, hogy a demokrácia, az a felszabadultságnak a terepe, ahol nincsenek tabuk, ahol nincsenek fenyegetések, ahol nincsenek veszélyek arra vonatkozólag, hogy a szabadságomat korlátozzák, gondolkodásomat megítéljék.

Személyes lesz az előadás?

Nyilvánvaló, hogy az ember a főszereplő minden esendőségével és minden törekvésével megpróbál azonosulni. Ebben a darabban egy kicsit több a párhuzam mind a kort, mind az én alanyiságomat illetően, de ez nem biztos, hogy kárára válik. Ettől lehet emocionális, ettől megrendülhet az ember. A színészeknek is fontossá vált a színpadi jelenlétünk. Ilyen könnyen Komáromban még nem dolgoztam, pedig a legkomplikáltabb előadásom az elmúlt tizenöt évben. Én nem nagyon szeretek sok embert mozgatni. Ha a negyedik színész bejön a színpadra, akkor már szeretnék hazamenni. Most nem, itt kifejezetten élveztem, mert nagyon ismerem ezeket az embereket, és nagyon tudom, hogy mikor mifélék a magatartásaik. Ez a darab nem ítélkezik, ez kérdéseket tesz föl és elmesél egy történetet, hogy milyen poklokat okoz az ember saját magának, ha fegyelmezetlen.

Ha a téma ennyire személyes, miért választottál tőled idegen színpadi formát?

A formát a darab adja. Ez a piscatori térszínpad, ahol filmszerűen jelennek meg az események. Biztosan sokan hibámul róják föl, én erényemnek tartom: nekem nincs stílusom. Volt, amikor modernizáltam valamit, volt, amikor nem, volt, amikor archaikus volt, volt, amikor expresszív. Nincs két egyforma látomásom valamiről. Nem mondott ellent nekem ez a fajta szerkezet, csak nem szeretem a komplikált darabokat. A legszívesebben egy üres színpadon játszatnék el mindent, mert akkor a legerősebb a színész jelenléte. Meglepett, hogy annak ellenére, hogy ilyen szerkezetű darabot még nemigen rendeztem, és azt gondoltam, ez nehézségekbe ütközik, egyszer csak magától értetődően gurult, gurult az egész. Nem kellett kínlódni.

Mi volt a próbaidőszak legnagyobb nehézsége és mi volt a legnagyobb öröme?

A nehézsége az volt, hogy a saját hangjukon szólaljanak meg a színészek, mindig ez a legnagyobb nehézség. Hogy megszólaljon a darab, megszólaljon a szerep, hitelesen szólaljon meg a színész, és az még nekem is tessen. Az öröm az volt, hogy amikor elvállaltam, azt mondtam Tóth Tibor igazgatónak, számoljon azzal, hogy adott esetben csúszunk egy hetet, ehhez képest olyan hat-nyolc nappal ezelőtt délelőttről estére valami megszületett. Csináltunk egy összpróbát, és nem kicsivel lett jobb a dolog, hanem ugrásszerűen. A hétvégére azt mondtam, hogy én nem fogom csuklóztatni a színészeket, mindenki hazamegy, elmegy vásárolni, és kétnaponta tartunk egy főpróbát, hogy éhesek legyenek, mire a premier ideje eljön.

Milyen hatást lenne jó elérni?

Egyrészt, ha intellektuálisan fölfedezhetőek lennének a párhuzamok, a két kor között. Mondatok, helyzetek vannak, melyek hallatlanul ide szólnak. Mikor Fabó Tibor azt mondja: A demokráciában talán nem jó, ha az állam fölvállalja az ideológiai rendőr szerepét. Vagy amikor azt mondja egy színész: Vegyük tudomásul, amikor mi beléptünk a kommunista pártba, akkor összeesküvők voltunk, mert ma azt kell mondani. Vagy megint csak a Fabó mondja: Nekem végem, mert én mást gondolok, mint amit ma kell. Hát ma is úgy van, hogy ha valaki nem azt gondolja, amit az éppen regnáló kurzus diktál, akkor annak vége, legalábbis arra a négy évre. Másrészt a darab érzelmi része, hogy ez egy nőpárti darab. Tehát itt a férfi szarságáról van szó, milyen szar trógerek vagyunk mi, és milyen könnyen vesszük sokáig, hogy ilyen trógerek vagyunk. Van egy felelősségünk, hogy hány nőt teszünk tönkre életünkben, és közben azt hisszük, hiszen mi csak férfiak vagyunk, hát a férfi az így kell, hogy éljen. Nem kell így éljen! Azt gondolom, hogy a társas kapcsolat is felelősség. Mi az, amit vállalok. Ha elvállaltam valamit belőle, akkor azt teljesíteni kell, ha nem teljesítem, akkor megölöm azt a nőt. Éretten, a bűnbeesések utáni krédókat követően már persze azt a nőt is elérhetjük, akinek lelkiismerete van. Nem ahhoz a nőhöz térünk meg leginkább, akinek jó a cicije, aki nem tudom milyen okos, hanem akinek lelkiismerete van. Vele lehet együtt élni. Csak olyan emberrel lehet huzamosabb ideig együtt élni, akinek lelkiismerete van.