Széllelbélelt műanyag szatyrok

 

A talajt borító szatyormezők, a fák ágairól, bokrokról alálógó színes műanyag függönyök mintha a földből nőnének-hajtanának, úgy illeszkednek bele lakókörnyezetünk zöld zugaiba. A szél megemeli a szatyrokat, felkapja s befújja a legszűkebb környezetünkbe is. Mintha megtanultunk volna élni ezzel a létünket belebegő műanyag jelenséggel. Koronczi Endre erre, a szintetikus hulladék körül kialakult jelenségre építve formálta meg, s mutatja be most a somorjai zsinagógában a „széllelbélelt műanyag szatyrok meditatív látványát” – videókat, valamint installációt tartalmazó – Ploubuter Park című kiállításán. Csizmadia Alexa írja, hogy „Koronczi Endre költői műtárgyakká emelve ragadja ki a mulandóságból talált tárgyait, a különféle műanyag szatyrokat, amelyekről fellelésük helyén fotókat és videókat készít, ugyanakkor határozót is ír hozzájuk: fajok és alfajok szerint csoportosítja őket. /…/ A tömeggyártás termékeinek mint valamiféle háziasított állatoknak személyiségeket kreál. Az áltudományos klasszifikáció egyszerre domesztikációs kísérlet és ironikus gesztus: pszeudo-antropológia.” A szatyor a Ploubuter Park installációjában szobrászati alapanyaggá válik, amelyet a szél, a láthatatlan légáramlatok a nézők között lebegő megannyi röppenő lélekké formálnak. Koronczi interpretációjában a szatyor ugyanis, Csizmadia Alexa megfogalmazásában, „a halhatatlan lélek galambhoz hasonló szimbóluma is”.