Számkivetett zenekaraink

Nagyrészt magunkat okolhatjuk, amiért egy ilyen kiváló zenekar, mint a Big Man Band sem tud kitörni és legalább nálunk ismertté válniErdélyi Júlia felvételeA magyar zenei élvonalat ellepték a „sztárok”, akiknek egy csoportja elsősorban anyagi hátterük segítségével művileg alakítgatja karrierjét, ömlenek a rádióból, elnyomva a valódi zenészeket, igaz, a lemezpiacon már kevésbé érvényesülnek. Környékünkön – szerencsére – nem létező fogalom a sztárság, de nemzetiségi zeneipar sincs. Nálunk a zenekarok nemhogy megélni nem tudnak a zenéből, összességében jelentős mínuszban vannak. A zene nem a munkájuk, hanem a hobbijuk, és ez költséges hobbi. Jelen körülmények között szinte minimális esély sincs arra, hogy kitörjenek a közegből, így sokszor csak maguknak zenélgetnek. A klubvilág – amely elvileg fellépési lehetőséggel szolgálhatna – tájainkon gyermekcipőben jár, alig akadnak zenés szórakozóhelyek, amik vannak, ott általában a lakodalmas zene hódít... A kisebbségi lét összes gyötrelme lecsapódik együtteseinken. Sem a szlovákiai, sem a magyarországi lemezkiadók nem tartanak igényt rájuk. Olyannyira nem, hogy zenészszámba sem veszik őket, a helyzet feltérképezésével sem foglalkoznak. Együtteseink több esetben a magyarországi átlagot is jócskán túlszárnyalják, mégsem kér belőlük szinte senki, a szlovákiai magyarság körében sem tudnak nagyobb ismertséget kivívni, nincsenek fórumok, amelyek felkarolnák őket. Létezik ugyan egy-két kezdeményezés, de ezek lehetőségei szegényesek. A leírtakból kifolyólag fanatikus zenészeink kizárólag magukra támaszkodhatnak, világmegváltó és egyéb terveik csak álmaikban lehetnek.

A múlt hétvégén Alsóbodokon ötödik alkalommal megrendezett Zoboralji Rockfesztivál keretében ismét sor került az amatőr zenekarok versenyére. Az előválogatás után öt együttes mérettette meg magát: a bátorkeszi Rock-Stone, a somorjai Eye Beyond Sight, a hetényi Neurasthenia, a zselízi Ayers Rock és a dunaszerdahelyi Csak Van. A kívánt szintet mindegyikük messze túlszárnyalta. Egy mellettem álló középiskolás lány kijelentése világít rá leginkább minden problémájuk gyökerére. Azt mondta: milyen jó zenét játszanak, még sosem hallottam róluk. Hát igen, ez a legnagyobb gond, hogy kevesen tudunk a létezésükről. Médiabeli hátteret nem kapnak, így már a célközönséghez sem jutnak el. A célközönség számára marad a magyarországi kereskedelmi rádiók által agyonjátszott egyhangú zene, amelynek csak látszólag nincs alternatívája. Egyértelmű, a jövőben ezen változtatni kell. Elsőként a szlovák közszolgálati rádió magyar adásának kell lépnie, fel kell karolnia az itteni együtteseket. Nem úgy, ahogy mostanában teszi: a zenészek meghívást kapnak a fiatalok által alig-alig hallgatott ifjúsági műsorba, beszélhetnek pár percet, aztán hanghordozójuk a süllyesztőben végzi. A változás alapfeltétele az, hogy a Pátria rádiónak első lépésben a fiatalok jóval nagyobb csoportját kell magához édesgetnie, hogy legyen értelme ebbe belevágni. Mint Alsóbodokon is kiderült, alapjában véve nagy igény van a szlovákiai magyar könnyűzene iránt, csak végre ugródeszkát kell tenni a lába elé. Arra együtteseink végképp nem számíthatnak, hogy a magyarországi média majd felfedezi őket. Hetekig próbálkoztam, hogy az egyik rádióállomás mutassa be a nagymegyeri Big Man Band legutóbbi, tényleg kiváló CD-jét, de nem jártam sikerrel. Szerettem volna azt is elérni, hogy az adón legyen hetente egyszer, mondjuk a késő esti, tehát nem fő műsoridőben egy órájuk az országhatáron kívüli magyar zenekaroknak – ez sem sikerült. Az egyik kolléga pillanatok alatt sarokba szorított. Megkérdezte: ha a Szlovák Rádió magyar adása ezt nem tartja fontosnak, akkor miért akarom, hogy a magyar média vállalja fel ezt a szerepet... A lemezcégeknél is kikosaraztak. Meghallgatták ugyan a Big Man Band CD-jét, mondták, hogy milyen klassz muzsika, de egyik sem látott fantáziát a kiadásban. Nem divatzene – ez volt a válasz. Az egyik helyen kijelentették: ha a zenekar ismert lenne valamilyen szinten odaát, meg lehetne próbálni. Csakhogy nem ismert. Merthogy nem lehet ismert. Ez ördögi kör, amelyből szinte képtelenség kitörni. Azt hiszem, erről a Rómeó Vérzik tagjai tudnának leginkább beszélni, akik sok-sok évnyi megfeszített munka, koncertezés után, főleg saját leleményességüknek köszönhetően értek csak el ismertséget Magyarországon. Ha a fiúk kicsit odébb születnek, már rég az élvonalban lehetnének. Minden együttesünk mellé magyarországi menedzser kellene – de a legjobb öt közül – a maga kapcsolataival, aki bizonyára lekötne bármennyi klub- vagy fesztiválfellépést, meg rádiós jelenlétet, persze meg is kérné az árát. Az ilyen menedzsert viszont lehetetlenség megfizetni. Hiszen a mi zenekarainkat lelkes amatőrök alkotják, akik munkaidejük lejárta után zenélgetnek, s nem azon gondolkodnak, hogyan tudnának menedzsert szerződtetni, hanem azon, miből fedezzék kiadásaikat. Szóval Magyarország önmagától sosem fog segíteni. A magyar zenepiacot egy szűk csoport tartja felügyelete alatt, és hihetetlenül túlzsúfolt, nincs szüksége a felvidéki együttesekre, és ugyanúgy nincs szüksége az erdélyiekre sem. Pedig a közelmúltban készítettünk egy felmérést, kiderül belőle, milyen magas színvonalú magyar zenekarok vannak Romániában is, különböző zenei stílusokban. Tehát magunknak kell kezünkbe venni a zenénk sorsát. Most már muszáj!