Szabálytalan arcélek

Amikor a színházvezetés meggyőződése, mely szerint a közönségnek úgy kell a zenés előadás, mint egy falat szilva-pálinkába mártott kenyér a realitásokkal találkozik – jele-sül az alapvetően prózai társu-lat lehetőségeivel, plusz magának a színháznak a tech-nikai, anyagi stb. határaival –, akkor érkezik el a pillanat például az Edith és Marlene számára a Komáromi Jókai Színházban.

Pataki Éva zenés színművének bőven megvannak a maga nem is olyan rejtett bónuszai. Gyakorlatilag kamaratérben játszódik, néhány szereplővel, nem kell hozzá költséges, nagy apparátust mozgatni, még a viszonylag kis „luxus” is, mondjuk, hogy a négytagú zenekar élőben játszik az előadásban (ritkán van ilyen alkalom, álljon itt a névsor: Pálinkás Andrássy Zsuzsanna, aki a színpadon is feltűnik, Farnbauer Péter, Illés Ferenc és Varjú Attila), szépen kerekíti a hatást. Tény az is, hogy a produkcióban elhangzó dalok nem rónak megoldhatatlan feladatot a két címszereplőre (és ez a megállapítás nem Holocsy Krisztina és Holocsy Katalin képességeit hivatott minősíteni): sem Marlene Dietrich, sem Edith Piaf nem volt túlképzett bravúrénekes a szó klasszikus értelmében; a komáromi előadás el is játszik a két előadói habitus, a kétfajta „fésületlenség” kontrasztjával.

Az sem mellékes, hogy erre az előadásra alapból valamiféle pozitív elfogultsággal érkezik a néző. Edith Piafot az is szereti, aki nem megszállott rajongó; megérintenek bennünket a dalai, a szabálytalan zsenije, ahogy megérintenek bennünket az egyszerre mesés és szomorú történetek is. Piafé pedig modellértékű élettörténet és pálya: a semmiből érkező, megmagyarázhatatlan és utánozhatatlan őstehetségé, aki mindvégig hitelesen, önazonosan a karrierjében utat tör magának a csúcsig, miközben a magánéletében, emberi kapcsolataiban végtelenül elesett és kiszolgáltatott marad. Vele szemben ott áll a mai celebek ősképe, a minden ízében kitalált és megcsinált Dietrich, a hűvös díva a maga feszes tartásával, aki pontosan tudja, hogy nem sikeresnek lenni nehéz, a sikert megtartani, azért nap mint nap céltudatosan megdolgozni a kihívás – főleg akkor, amikor már ott sorakoznak a fiatalabbak, a szebbek, a szőkébbek…

Az Edith és Marlene azzal a gondolattal játszik el, mi lett volna, ha a két legendás előadóművész élete bizonyos pontokon találkozik, ha a két karakter a személyes kapcsolat által lehetőséget kap arra, hogy önmagát a másik tükrében értelmezze. Mindezt onnan kibontva, hogy Piaf ravatalánál az élő kor- és pályatárs elindít egy emlékfolyamot. Ugyanakkor, ha arra számítanánk, hogy az előadás személyes hitvallást közvetít két művész- és asszonysors tapasztalatairól, valószínűleg csalódni fogunk. A színműben alapvetően a „daltól dalig” dramaturgia érvényesül, az a logika élteti, hogy a Piaf-biográfia stratégiailag fontos epizódjait – az utcai indulást, a Leplée általi első felfedezést, a jótevő meggyilkolása utáni hullámvölgyet, az új impresszárió érkezését, Amerika meghódítását, a Marcel Cerdannal megélt szerelmet, a halála utáni összezuhanást, a végnapokat Theo Sarapo oldalán – tematikusan összekapcsolja az ikonikus sanzonokkal. Mondhatnánk, van itt dráma elég – ami majdnem elfedi, hogy színházi értelemben drámai helyzetet, drámai konfliktust a legritkább esetekben épít fel az előadás, ehelyett az illusztráció szintjén marad. Azt, hogy a férfi epizódszereplőket (Skronka Tibor, Bernáth Tamás, Majorfalvi Bálint, Béhr Márton, Culka Ottó, Nagy László) jobbára biodíszletként kezeli az előadás, tekinthetjük tudatos vállalásnak. Elfogadjuk, ha ott kerül elő a stilizáció, ahol adva lenne a személyes tét – például Edith és féltestvére (Losonczi Kata) kettősében. Az viszont, hogy Piaf és Dietrich viszonyát sem bontja ki, nem teremti meg a produkció, pusztán néhány tételmondatra redukálja, vitathatatlanul hiányérzetet kelt. (Nem szeretem a kudarcot; a másokét sem – indokolja Marlene, miért nyújt segítő kezet Piafnak, majd a második felvonásban a „te legalább éltél” tanulságot is levonja.)

Van egy potenciálisan izgalmas találmánya Méhes László komáromi rendezésének: azzal, ahogy keretjátékot ad az előadásnak – Marlene kívülről, mintegy játékmesterként indítja, majd vágja el a retrospektív jeleneteket –, a fikció különböző értelmezési lehetőségeit veti fel. Mi az, amit látunk? Pataki Éva fikciója, amely a mű keretein belül valóságként tételeződik? Avagy: Marlene Dietrich fikciója, aki Piaf halála után „beleretusálja” magát a másik élettörténetébe, utólag szerepet osztva magára? Felvetésnek elgondolkodtató, de elmejáték szintjén marad, mert a rendezés nem ezt a nyomot követi, hovatovább, a végére maga a keret is jelentőségét veszti.

Az elején már szó esett a bónuszokról – az is előre borítékolható hatású eleme az előadásnak, hogy a Jókai Színházban a két címszerepet testvérpárra lehetett kiosztani, ráadásul két nagyon eltérő karakterű művésznőre. Nyilvánvaló közhely, hogy Piafot vagy Dietrichet másolni, utánozni nem lehet és nem is kell; ezen a téren a komáromi produkció is megelégszik néhány jellegzetes attribútum (kis fekete kontra fehér nerc), tipikus gesztus felmutatásával. Holocsy Krisztinát eleve adott alkati szabálytalansága, valamint színészi érzékenysége hihető Piaffá teszi, egyben érzelmi mozgásteret is biztosít a számára; Holocsy Katalinnál az „azonosíthatóság” már problematikusabb, a jégkirálynő Dietrich figurája valószínűleg ezért is vált egysíkúbbá, a formába kapaszkodóvá. Végig érezhető, hogy a két főszereplő kontrasztos szembeállítása a cél, ami – mindenekelőtt az első felvonásban – egy-két alapvető kérdést is felvet a színpadi hatásmechanizmusok működéséről. Például, ha a szabálytalanságra, a furcsára, az átlagtól eltérőre igyekszünk minden módon ráerősíteni, vajon mikor fordul át torzba vagy esetlenbe? Hogy Holocsy Krisztina szerepformálása a második felvonásban el tud rugaszkodni a túlpörgetett, harsány furaságtól, az mindenképpen előnyére válik az előadásnak, amely, meggyőződésünk, szép sikerre számíthat Komáromban.