Suhogott a kasza meg a vászongatya

Kaszával, marokszedőfával, fonott kosárral felszerelkezett emberek gyülekeztek a szombat délelőtti verőfényben Diószeg határában, a parcellákra osztott búzatábla szélén. Sokan a dédszüleik idejében divatos paraszti öltözékben érkeztek, a férfiak földbe verték a kaszakalapáláshoz szolgáló üllőt, az asszonyok a kosárból díszes abroszt terítettek a földre, erre került a vízzel teli cserépkorsó, a ropogósra sült házikenyér, a füstölt szalonna és kolbász, a vöröshagyma, fehér tarisznyában a hamuban sült pogácsa és az ilyenkor elmaradhatatlan aratópálinka. Ilyenkor – vagyis aratáskor, merthogy a fent leírt, régi idők aratásait idéző kép a július 5-én már hagyományosan, harmadik alkalommal megrendezett diószegi aratóversenyen tárult az érdeklődők szeme elé.

Noha az aratás az egyik legkeményebb parasztmunka, itt, a diószegi határban nagyon vidám légkörben zajlott. Mondhatni, családias hangulatban. Hiszen – bár nemzetközi rendezvényről van szó –, a legtöbb résztvevő már jól ismerte egymást, a most versenyző hét aratócsapat tagjai közül többen az előző két év hasonló aratásán is részt vettek. Az egyik diószegi csapat, a Zoboralji aratók nevet viselő, a szó szoros értelmében volt családi, hiszen az előírás szerinti kaszást, marokszedőt és kévekötőt egy család alkotta. A kaszás, Hrdlica Kálmán után a felesége, Veronika és nyolcéves Veronika lányuk szedte a markot és kötötte a kévéket. S bár ez a családi csapat végzett az utolsó helyen, ez így is nagy dicsőség, hiszen a többi csapatban tapasztalt, erős asszonyok, sőt férfiak szedték a markot, velük aligha tarthatta volna a lépést a kicsi lányka. Ő is kapott egy értékes díjat, a legfiatalabb résztvevőnek járót. És ha a legszínesebb népviseletért is osztottak volna díjat, azt is biztosan a Hrdlica család kapta volna, mert Veronika asszony és kislánya is gyönyörű zoboraljai, csitári népviseletben szorgoskodott a búzatáblán, a zsérei vászongatyában arató apa mögött. Hrdlicáné ugyanis csitári, ezért is adták csapatuknak a Zoboralji aratók nevet. Azért is büszkék lehetnek teljesítményükre, mert míg a legtöbb csapat évek óta részt vesz hasonló versenyeken, ők most voltak itt először.

– Az előző években mindig éppen akkor voltunk kirándulni, amikor itthon a kaszálóverseny zajlott, a férjem pedig nagyon bánta, hogy nem vehettünk részt rajta. Most meg szerdán este kitalálta, hogy szombaton mi is indulunk – árulta el Hrdlica Veronika. – Pénteken reggel ment be a városi hivatalba bejelentkezni, még a versenyszabályokat sem ismertük, a kaszát meg a keresztapjától kölcsönözte előző napon. Azelőtt soha életében nem kaszált gabonát. A kislányunkat is csak azért vittük magunkkal, mert neki is van népviselete, a fonott kosarat a szalonnával, kolbásszal meg azért, mert tudtuk, hogy régen is így szokták, és csak a helyszínen derült ki, hogy ez a versenyszabályokban is szerepel. Azt is a helyszínen tudtuk meg, hogy a szabályok háromtagú csapatot írnak elő, Veronikát tehát emiatt voltunk kénytelenek bevenni a csapatba, de ő rendkívül boldog volt, hogy velünk arathatott.

Míg a Zoboralji aratók a legfiatalabb résztvevővel dicsekedhettek, a magyarországi Csorvásról érkezett csapat a legidősebbel. A 74 éves kaszás, Lászik Mihály fiatalkorában az apja tanyáján még valódi aratásokban is részt vett, ott próbálta először a kaszálást. Itt, Diószegen már harmadszor versenyzett, két évvel ezelőtt az első, tavaly a második, idén pedig a harmadik lett a Csorvási Szlovák Kisebbségi Önkormányzatot képviselő csapatával. Miska bácsi a következőképpen mesélt az egykori aratásokról: – 1944-ben hagytam abba a nyolc általánost, utána egyre gyakrabban bele voltam kényszerítve, hogy kaszáljak. Tizenhét évesen már kaszás voltam az aratáson. Reggel hajnalban felkeltünk és búzaszárból csináltuk a kötelet. Utána megreggeliztünk, aztán nekiálltunk kaszálni, és kaszáltunk egészen estig. Volt olyan nap, hogy egyetlen kaszás ezerhatszáz négyszögöl gabonát levágott. Egy csapatban hárman-négyen voltunk, húgom teregette a kötelet, anyám szedte a markot, öcsém pedig kötözte. Volt vagy tíz kataszteri holdunk, annak az aratása két hétig is eltartott, ilyenkor bizony vasárnap sem mentünk misére, de a gyerekeknek sem volt kimenő. Akkoriban Tótkomlóson volt tanyánk, ott volt két-három hold földünk, de volt Nagybánhegyesen is, ahonnan nem jártunk haza, hanem ott aludtunk. Az asszonyok szombaton vagy vasárnap megfőzték a bablevest, és a fazékban kötélen leengedték a kútba a víz fölé, hogy hidegen legyen. Akkoriban nem volt még hűtőgép. De ilyenkor főleg szalonna meg kolbász volt a koszt, meg mézet, aludttejet, tejfölt vittünk magunkkal. Lángossütésre nem volt idő. Akkoriban a cséplőgép járt tanyáról tanyára, és nem volt pardon, mire jött a cséplő, a szérűben kellett lennie a levágott gabonának. Nagyon szerettem kaszálni, de aztán 1949-ben berukkoltam katonának, és mire három év után hazajöttem, a földjeinket bezsuppolták a téeszbe, úgyhogy azóta én sem arattam. Akkor kezdtem újra, amikor nálunk, Csorváson elkezdték megrendezni az aratóversenyt.

Miska bácsi csak 1984-ben, amikor Csorváson először tartottak aratónapot, vette elő a kaszáját. Akkor már csorvási lakos volt, oda nősült. Arra is jól emlékszik, hogy az első aratónap más szervezésben zajlott, mint a mostaniak: – Rendeletbe adták, hogy a termelőszövetkezettől három gárda, a ruhaipari szövetkezettől két gárda, máshonnét ennyi meg annyi gárda köteles részt venni az aratáson. Úgyhogy 1949 óta akkor fogtam először kaszát. Azután 1990 óta aktívan részt vettem minden aratóversenyben. Kecelről, a nemzetközi versenyről elhoztuk a második díjat, Körösladányban is versenyeztünk, Csorváson idén hatodszor rendeztek versenyt, ott minden évben arattunk, de voltunk Jugoszláviában, Felsőhegyen is. Tavaly Csorváson első helyezést értünk el, itt, Diószegen másodikok, Felsőhegyen harmadikok lettünk.

Persze, az aratás azelőtt sem, most sem mehetett meg aratópálinka nélkül. Az általában törkölypálinka volt, és „csak olyan negyven fokos”. Mika bácsi egy aratópálinkával kapcsolatos fiatalkori élményét is elmesélte. – Éppen a tanya mellett arattunk, amikor jött a hír Nagybánhegyesről, hogy két koma, a Gálik meg a Sipicky összeszólalkoztak a kocsmában. A százötven kilós Gálik jól megszorította az ötvenkilós Sipickyt, betette őt a sarokba, az meg ott is maradt, ott halt meg. Mi, gyerekek is hallottuk a történetet. Az öcsém meg a húgom aztán bementek a tanyára, és amikor vagy két óra múlva az édesanyám kereste őket, ijedten szaladt ki, hogy jöjjünk, mert nagy baj van. A húgom annyira rosszul lett, hogy már szinte a halálán volt. Amikor kikérdezték az öcsémet, mi történt, kiderült, hogy Gálikra meg Sipickyre játszottak. A pitvarban a szekrényben megtalálták az aratópálinkát, és azt játszották, hogy a húgom a Sipicky, és jól megitatta őt a törkölypálinkából. Hintóval a Matyi nevű hosszúlábú lovunkkal vittük őt azonnal orvoshoz, de a doktor azt mondta, már nem tud rajta segíteni. Aztán az anyám rimánkodására beadott neki valamilyen kámforinjekciót, amitől magához tért, és életben maradt. Hát ilyen is megesett az aratópálinkával.

A pálinkát a diószegi határban is töltögették egymásnak és a vendégeknek, persze, itt csak módjával. Aki pedig mulatni akart, az hajnalig tehette, hiszen az aratóverseny a VI. Diószegi Napok keretében zajlott, ezek pedig a vasárnap hajnalig tartó utcabállal végződtek. A rendezvény olyan jól sikerült, hogy a magyarországi Gerendásról, Csorvásról, Csabaszabadiról és Csabacsüdről érkezett aratók valószínűleg jövőre is eljönnek, és biztosan itt lesz a két hazai csapat, a Diószegi kaszanyűvők és a Zoboralji aratók is.