Sorsok

Mikor meglátjuk egymást, Márta oly hisztérikus sírással omlik a nyakamba, amitől rögtön tudom, ez nem a találkozás örömkönnye, hanem egy tönkrement idegzetű ember feltartóztathatatlan érzelmi kitörése. Régen nem láttuk egymást, keresünk egy padot, és rám zúdítja sorsát, ami már nem is élet, zokogja. Tudom, hogy Pozsonyban él egy tízemeletes panelház kétszobás lakásában. Régen gyakran megfordultam náluk.

Ha látnád, mindenütt ágy, ott lakik az idősebb fiam, aki nős, két gyerekkel. A fiatalabbik, akihez már feljár a barátnője. Ha legalább munka lenne, hogy eljárnának rendszeresen dolgozni! Alkalmi keresetek vannak. Vita a kiadásokon – a szokásos nemzedékek közti. Esküszöm, fogom a matracom, és kifekszem a csillagos ég alá, csak egyedül legyek, ne halljak, ne lássak! A férjem? Nyugdíja maradványából elüldögél a várótermi sörözőben, mint aki utazni készül, el innen messzire, de ott ébred az ágyán. Mert az még van – egy ágy mindenkinek.