Sors, a nekik rendeltetett

Vágy született bennük, ahogy a föld méhének titka, megfejthetetlenül. Lángoló testük könnyű hamujában kavargott a másság. Vállalta sorsát, a magyar lány és a cigány fiú. Az érzelem viharai pallosként dolgoztak a lány tudatában. Dologtalan duhajkodó férfiak. Vad ölelések és pofonok. Asszonnyá tett gyermeklányok. Városszéli putrik. De a szerelemnek szövetségese lett az álom, s ez túlnőtt mindenen.

Eggyé lettek. A fohász már kettőjükért szólt. A menyasszony mint egy idegenből idetévedt fehér pillangó repdesett az acélos fekete karok között. Voltak kétségbeesett pillanatai, amikor úgy érezte, a fiú családját erős lánc fűzi össze, s ő vakon tapogatózva keresi annak megpattant szemét, de ezek az érzések most nagyon felületesek voltak. Sikolyaikat, ahogy a vérükből elszakadottakat fogadták, füle nem hallotta, s nem fogta fel, mit jelentett összeölelkezésük.

Nem tudta, hogy a feléjük szálló pillantásokban szemrehányó megbocsátással vegyül az öröm. Az új élet izgalmában élt. Férje a zongoránál ült. Simogató pillantásából a vulkán forrósága csapott fel, s ajkai nyomán a tenger hűvössége érte testét. Szőke hajzuhatagába vesző törékeny teste érintésétől meglágyult a férfiölelés, s tejfehér bőre feneketlen örvénye lett a férje vágyainak.

Az ezerszer elmondottakra gondolt. Olyan ember, mint mi! Igaz! Csak amit nem akart tudomásul venni, a maga szabta törvényeiben, szokásaiban más. Most asszonyként kezd velük ismerkedni. Egy szóváltás után, mely a pénzről esett, elcsattan az első pofon. Elnémult. A férjet dühítette a csend. Mérgét a barátaival egy lebujban öblögette. Ő sem maradt egyedül. Bár zárt ajtók mögött történt minden, csak úgy özönlöttek a vigasztalók. Látványos csetepaték támadtak körülötte, akár egy színes kavalkád. Fájdalma oly mély volt, oly csendes, mint a sír: maga is attól félt, belevész.

Utolsó erejét összeszedve akkorát ordított, hogy mindenki szétrebbent. Nem magáért, a kicsiért tette, aki már megfogant benne. Nagy Ilona