Sóhaj a szakmaiságért

A komáromi Jókai Színház Dömötör Ede felvételeA szakmai szempontok figyelmen kívül hagyása (esetleg ismereteik hiánya) lehetetlenné teszi a művészi alkotótevékenységről folytatott érdemi vitát, ezek nélkül csupán szubjektív benyomások ütköztetése jöhet létre, általában erős érzelmi-indulati töltésekkel, ami bármilyen konstruktív konszenzus létrejöttének lehetőségét a minimálisra csökkenti. Az ilyen „viták” borozgatással, evéssel-ivással egybekötött társasági összejövetelek üde színfoltjai lehetnek, de gondolkodó ember aligha kívánhatja, hogy ilyen szintű véleménycserék alapján szülessenek döntések alkotóműhelyek, művészek sorsáról. Mert kinek is jutna például eszébe, hogy a családban, környezetünkben előforduló betegségek laikusok közötti „megbeszélése” dönthetne a további vizsgálatokról vagy a gyógykezelés mikéntjéről, tehát a beteg sorsáról. Igaz, a művészet – esetünkben a színház – nem „élet-halál kérdése”, mint a betegség, de mégis... Igaz, vannak társadalmi-politikai viszonyok – mint azt egykoron tájainkon is tapasztalhattuk –, melyek a művészetben művészeten kívüli szempontokat kívánnak – sokszor az erőszakos beavatkozástól sem visszariadva – érvényesíteni. Minden művész és művészetbarát jogos reménye, hogy ennek nálunk egyszer s mindenkorra vége. A komáromi Jókai Színházban kialakult konfliktust azért is szemléltem eddig nyugodt kívülállóként, mert meg voltam győződve arról, hogy a történetének legnagyobb művészi fellendülését élő, fennállása öt évtizede alatt soha nem látott szakmai elismerést szerző színházban a szemben álló felek előbb-utóbb megegyezésre jutnak. Bevallom, kissé mosolyogtató anakronizmusnak véltem, hogy az egyik fél igazának keresése közben a politikusokhoz fordult. Megnyugtatónak tartottam az egybehangzó politikusi nyilatkozatokat, hogy nem kívánnak szakmai vitákat eldönteni. Bevallom, talán némi cinizmussal az is megfordult a fejemben, hogy a színháznak nem is olyan rossz reklám, ha „van egy kis felhajtás” körülötte. A pro és kontra olvasói leveleket, a laikusok „kiállásait”, véleménynyilvánításait a színház iránti szeretet megnyilvánulásainak – s mint ilyeneket igen helyénvalónak – tartottam. Annak ellenére, hogy Komáromban Szlovákia egyik legerősebb – a szlovák szakmabeliek által is irigyelt – társulata jött létre, nyilván komoly hibák is történtek ott, ha a társulat egy része rosszul érzi magát, elégedetlen a helyzetével. Mivel a társulat az elmúlt három évadban olyan szakmai sikereket ért el, olyan – mind a magyar, mind pedig a szlovákiai színházi életben igen magasra értékelt – produkciókat hozott létre, melyek szakmai szempontból megkérdőjelezhetetlenné tették a választott út helyességét, meg sem fordult a fejemben, hogy ennek az útnak a folytatása veszélybe kerülhet. Nyilvánvaló azonban, hogy a létrejött konfliktust meg kell oldani. Nem úgy, hogy az egyik fél ultimátumokat ad, nem úgy, hogy a másik fél semmibe veszi egyes művészek elégedetlenségét, „rossz érzéseit”, hanem olyan kompromisszum keresésével, melyben a szakmai színvonal és irányultság nem kerül veszélybe, mégis minden művész számára megtalálják a tehetsége, ereje, alkotó energiái által számára meghatározott helyet. A konszenzus keresése helyett azonban külföldről hazatérve az a megdöbbentő hír fogadott, hogy a színház igazgatója egészségügyi okokból lemondott. A megdöbbentő nem a lemondás ténye, nem is az, hogy szegény Kiss Péntek Józsefnek egészségügyi gondjai adódtak, még csak nem is az – az egyébként számomra meglepő, és bevallom, „kissé gyanús”– tény, hogy a lemondás hírének közzétételével egy időben már a majdani pályázatot elbíráló bizottság összetételét is közölték, hanem az a számomra teljesen érthetetlen, semmivel nem magyarázható és teljességgel elfogadhatatlan helyzet, hogy a bírálóbizottságba még véletlenül, a látszat megőrzésének kedvéért sem került a színházi szakma egyetlen független képviselője sem. (Ellenvetések megelőzésére: Kolár Péter színházigazgatóként szervező és gazdasági, saját bevallása szerint sem színház-szakmai ember.) Miközben Szlovákiában itt a színházi szakembereket képző pozsonyi Művészeti Főiskola, a kritikusokat és elméleti szakembereket tömörítő Szlovák Színikritikusok és Teoretikusok Egyesülete és a Színházi Intézet, Magyarországon a Színház- és Filmművészeti Egyetem, a Színikritikusok Céhe, a Színházművészeti Szövetség, a Magyar Színházi Intézet, a majdani pályázók esélyt sem kapnak, hogy a bírálóbizottságban valaki szakmai szempontból is állást foglaljon a pályázatukkal kapcsolatban. Nagyon bízom benne, hogy az illetékesek még átgondolják és fölülbírálják ezt a döntésüket, különben bármilyen döntés szakmailag hiteltelen, a fenntartó szerv és a politikai képviselet súlyos szereptévesztésének kínos történelmi mementója marad.