Slágerek, mélyre hangolva

Akkoriban kezdett el egyszerre mozgolódni négy olyan zenekar (Nirvana, Pearl Jam, Soundgardern, Alice In Chains), amely súlyos nyomot hagyott a kilencvenes évek rockzenéjén. Nemcsak a zenét illetően, Kurt Cobain (Nirvana) és Layne Staley (Alice In Chains) rövidke életútja maga volt a sex & drugs & rock’n’roll. A „drugs” félkövérrel, aláhúzva.

A sorsszerűséget erősíti, hogy mindkét karizmatikus énekes április 5-én távozott az élők sorából. Cobain 1994-ben fejbe lőtte magát, Staleyvel nyolc évvel később „aranylövés” (kokain & heroin) végzett. Az Alice In Chains (AIC) frontemberének tragédiáját szemlélteti az egyik néhány hónappal a halála előtt adott nyilatkozata: „Tudom, hogy nemsokára meghalok, évek óta heroinés kokainfüggő vagyok. Soha nem akartam, hogy így érjen véget az életem.”

Noha az Alice In Chains zenéje Jerry Cantrell gitárosnak köszönhető (aki ráadásul vokalistaként is besegített), a banda Staley elborult szövegei és egyedi énekstílusa miatt emelkedett a legnagyobbak közé. Aligha túlzás: a Nirvana-féle grunge-ot, a pszichedelikus hangzásokat és a Black Sabbath-féle „mélymetált” ötvöző Dirt (1992) minden idők egyik legjobb rocklemeze volt. Három évvel később aztán jött a zenekar harmadik lemeze (cím nélkül, a borítón egy háromlábú kutyával), de erről az albumról valami már hiányzott, talán túl sok volt a metál, túl sok az agyalás. Vagy túl sok a droghatás – Staley a 2002-ben bekövetkezett haláláig lényegében már használhatatlan volt.

A zenekar 2005-ben lépett újra színre, Staley helyén többek között a Pantera és a Tool énekese is szerepet kapott. Aztán az AIC-t elkapta a gépszíj, koncert koncertet követett, és William DuVall személyében akadt egy új énekes is. Ráadásul a banda megtartotta az Alice In Chains nevet – pedig eleinte minden érintett cáfolta, hogy Layne Staley nélkül is Alice In Chains marad az együttes neve. 2009 őszén aztán bekövetkezett az, amiről a rajongók talán már nem is álmodtak: az együttes tizennégy év szünet után új lemezzel jelentkezett.

A Black Gives Way to Blue című album legfőbb kérdésére megszületett a válasz. DuVall (önmagában zseniális) hangja néhol kísértetiesen hasonlít Staleyére, mégis hiányzik belőle valami, legfőképpen Staley drámaisága és őszinte kétségbeesése. Mintha a zene is elveszített volna egy réteget, az új számok Jerry Cantrell szólólemezeinek (Boggy Depot, Degradation Trip) hangulatát idézik. Több tiszta, direkt téma, kevesebb koszolás.

S hogy mit hallhatunk az albumon? A Check My Brain például a zenekar eddigi legütősebb dala, bizonyítva, hogy ilyen monoton és mélyre hangolt témára talán csak az AIC tud slágert írni. Aztán persze van töltelékszám (Take Her Out), találunk balladát is (Your Decision), a címadó dalban pedig az együttes nagy rajongója, Elton John zongorázik – a metálharcosoknak alighanem azóta is ökölbe szorul a kezük, amikor csak meglátják a Sir nevét a borítón.

De ez legyen az ő bajuk, az AIC az olyan számokkal, mint az A Looking in View, az Acid Bubble és a Private Hell (itt DuVall óriásit alakít) egészen messzire repít. Talán csak azért nem olyan messzire, mint egykor, mert közben mindnyájan tizenöthúsz évvel idősebbek lettünk. Sok minden más mellett erre is emlékeztethet bennünket ez az album.