Sbohem, Mistře!

Nyolcvanhat éves korában elhunyt Milos Forman Oscar-díjas filmrendező, a cseh újhullám egyik legfontosabb alakja, aki később az Egyesült Államokban lett az egyetemes filmművészet meghatározó alkotója.

Élete is mozivászonra kívánkozik. Annyira bővelkedett izgalmas, vidám, szívfacsaró, szürreális eseményekben, hogy ki sem kellene színezni a forgatókönyvet, csak jelenetekre tagolni a remek dramaturgiai érzékkel megírt emlékiratait (Milos Forman, Jan Novák: Fordulatok, Kalligram, 2008).

A film egyik fele Csehszlovákiában játszódna, a másik az USA-ban. Látszatra két egymással összehasonlíthatatlan világban követhetnénk egy érzékeny, tehetséges, kitartó és lelkes művészember harcát a boldogulásért, vagy épp a puszta létért. Megtudhatnánk belőle, hogyan veszítette el a szüleit alig tízévesen, milyen meghatározó élmények hatására lett forgatókönyvíróból rendező, mi nem tetszett a kommunistáknak a filmjeiben, és mennyi kitartás kellett ahhoz, hogy a tengerentúlon is megtalálja önmagát. És persze az is kiderülne belőle, hogy a csehek legalább olyan találékonyak, mint a magyarok, csak talán hamarabb felfedezik a humort a szorult helyzetekben.

Forman érkezése előtt az amerikai filmgyártásban nem igazán létezett a cseh filmekre jellemző, komikumot és tragikumot vegyítő stílus. Viszont akkoriban, a hetvenes évek elején jelentek meg azok az alkotások, amelyekben a környezetük által csodabogárnak, különcnek, rebellisnek tartott egyének fordulnak szembe a társadalmi konvenciókkal, illetve az elnyomó hatalommal. Ezt az attitűdöt Forman otthonról hozta – fiatalon épp eleget hadakozott az elvtársakkal ahhoz, hogy lázadó filmes váljon belőle.

Már első nagyjátékfilmje, a Fekete Péter (1963) hőse sem az a tipikus szocialista mintafiatal, úgy vergődik a „felnőtt” életben, hogy naivitása felér a lázadással. Ugyanez a tiszta, őszinte naivitás jellemzi az Oscar-jelölt Egy szöszi szerelmei hősnőjét is. Itt szintén központi szerepet kap a bizalom kérdése, valamint a fiatalok és szüleik világának ütköztetése, amely később az Elszakadásban lesz igazi vezérszál.

Az ugyancsak Oscar-jelölt, balul sikerült tűzoltóbálról szóló Tűz van, babám! pedig nem más, mint a hatvanas évek Csehszlovákiájának vitriolos kritikája. A híres tombola-jelenet a szocializmus „minden közös”elvének működésképtelensé-gét szimbolizálja – a filmet be is tiltották, méghozzá „örök időkre”. De nem csak a kommunista párt magas rangú elvtársai ismerhettek magukra, manapság is elég ütősen hangzik a felszólítás, hogy „Aki lopott valamit, az adja vissza! Nem pedig fordítva!”

Ezt a filmet meghívták Cannes-ba is, ahol végül nem mutatták be, mert az 1968-as diáklázadások a fesztivált is elérték. A prágai tavasz miatt emigrálni kívánó Formannak azzal kellett szembesülnie, hogy a vörös zászlók alatt maoista jelszavakat kiabáló fiatal francia filmesek épp olyan ideológiák mentén akarják megváltani a világot, amelyek elől ő menekülni szeretne. .

Aztán első Amerikában forgatott filmjével (Elszakadás, 1971) elnyerte Cannes-ban a Zsűri Nagydíját, a következőért pedig (Száll a kakukk fészkére, 1976) rendezői Oscar-díjat kapott. Ez a Ken Kesey azonos című regényéből készült, elmegyógyintézetben játszódó film máig a hatalom működési mechanizmusainak legkegyetlenebb példázata az amerikai film történetében. Forman emlékirataiban leírja, milyen nehezen kapta meg a forgatási lehetőséget, mivel a producerek nem hitték, hogy egy kelet-európai rendező megérti ezt a szerintük ízig-vérig amerikai történetet. Ő azonban a kommunizmus paraboláját látta meg benne, amit akkoriban nála jobban kevesen ismertek.

A Hair című musical megfilmesítésének jogát mesébe illő módon, jókora szerencsének (is) köszönhetően kapta meg 1979-ben. Ekkor már véget ért a hippikorszak, ezért a virággyerekek szerepeltetése tulajdonképpen csak körítés volt– a film az elveszett illúziókról szól. Talán ez az alkotás mutatja meg leginkább Forman dramaturgiai érzékét. Az eredeti musicalben ugyanis alig találunk valamicske történetet, a hangsúly az amúgy tényleg kiváló dalokon van. Milos Forman viszont úgy bővítette társadalmi tablóvá, hogy egy kicsit saját magát is belecsempészte. Oklahoma zárt világából a nyüzsgő nagyvárosba érkező fiú, Claude ugyanazt a szabadságot tapasztalja meg, amit Forman érzett, amikor először járt New Yorkban. A hippivezér Berger pedig az egyik legtipikusabb formani hős lett – olyan, mint Fekete Péter, McMurphy a Száll a kakukkból, Mozart az Amadeusból, Valmont, Andy Kaufman az Ember a Holdonból vagy éppen Larry Flynt. Hozzájuk hasonlóan ő sem fogadja el a társadalmi konvenciókat, ezért a társadalom kiveti magából, erkölcsileg mégis ő a győztes.

A második rendezői Oscar-díjat hozó Amadeus (1985) ebben az értelemben szintén személyes állásfoglalás, illetve minden igazi művész nevében íródott manifesztum. Amely azt a kérdést is feszegeti, hogy el lehet-e vonatkoztatni a művet a művész személyétől. Forman ezzel a filmmel ért a csúcsra, de sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a forgatásnak köszönhetően végre eljuthatott Prágába – tizenöt év után, immár amerikai állampolgárként.

Persze neki sem teljesülhetett minden vágya, néhány filmterve dugába dőlt. Nagyon szerette volna például megfilmesíteni Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek című regényét Sean Conneryvel, KlausMaria Brandauerrel és Winona Ryderrel. Aztán 2004-ben, két hónappal a forgatás előtt kiderült, hogy ez mégsem jön össze. Vajon milyen lett volna az „igazi” James Bond az idős generális szerepében?

Milos Forman közel hatvan évig készített filmeket. Látásmódja, történetmesélési módszerei és a filmjei által közvetített filozófia generációk gondolkodására, életére volt hatással. A csehek és az amerikaiak egyaránt a magukénak tartják őt. És remélhetőleg mi, magyarok is büszkék vagyunk rá egy kicsit...