Rózsára ráncolt szoknya és kalácskenő

Mindenki tudja a szerepét? A szerző felvételeMészáros Júlia a Csemadok kisgyarmati szervezetének elnöke, a Dédapáink nyomában elnevezésű rendezvénysorozat főszervezője. Komoly néprajzi gyűjtéseket végzett, feldolgozta a falu népszokásait.

– Sok mindenre emlékeztem a gyerekkoromból, sokat tanultam-hallottam az édesanyámtól – magyarázza. – Él itt három idős ember, Csákváry Béla bácsi, Mikony Ignác bácsi és Szőcs Péter bácsi, tőlük gyűjtöttem. Kislány koromban szerepeltem a kisgyarmati kurtaszoknyás lakodalomban, és valahogy megmaradt az emlékezetemben. Henczy Béla bácsi volt akkor a Csemadok-elnök, a kisgyarmati lakodalommal jártuk a környéket, Magyarországon is sok helyen felléptük vele. Úgy gondolom, kötelességünk ápolni a hagyományokat és ezáltal is megőrizni a magyarságunkat.

Dédapáink nyomában címmel két évvel ezelőtt tartották az első hagyományőrző rendezvényt a községben. Akkor disznóölést rendeztek, amelyen pontosan úgy zajlott minden, mint a régi időkben. Tavaly a húsvéti szokásokat elevenítették fel, idén pedig a tollfosztást. – Van egy nagy tervünk: a kéméndiekkel közösen szeretnénk három napig tartó lakodalmat rendezni – árulja el Mészáros Júlia. – Az előkészületek, a lakodalmi meghívások, az ételek elkészítése pontos mása lesz a réginek. A kéméndiek adják a menyasszonyt, mi a vőlegényt. Elmegyünk Kéméndre, ott lesz az esküvő, aztán idehozzuk a menyasszonyt, és itt lesz a lakodalom. Ez már regionális rendezvény lesz, nemcsak a mi falunkat érintő megmozdulás. Ez a ház sajnos nem tud sok ember befogadni, már most is túlzsúfolt. Ha előadunk egy népi játékot, például a tollfosztást, azt mindenki látni szeretné. Igaz, bemutathatnánk színpadon, de ebben a környezetben hitelesebb. A bútorok is eredetiek, a kézimunkákat is a faluból szedtük öszsze. Sok bútorunk van. Ha lenne tájházunk, lenne mivel berendezni. Most még megvan rá a lehetőség, hogy szert tegyünk tájházra, mert ezek az öreg épületek lassan összeomlanak. A Csemadok szívesen megvenné ezt a házat tájháznak, de a tulajdonos nem adja, tervei vannak vele.

Kisgyarmat a hat kurtaszoknyás falu (Kicsind, Bart, Bény, Kőhídgyarmat, Kéménd) egyike, de a front után már „kezdték elrontogatni” a viseletet, vagyis átszabták.

A Csemadok hagyományőrző csoportjának ruháit Szőcs Margit néni varrta. – A lányokon négy alsószoknya van. Mindet ki kell keményíteni. Erre már nem bírtam rávarrni a pufándlit, ami tartja a szoknyát – mutatja. – Raktározni se könnyű ezeket, beletesszük a papírt, hogy ne dőljön el a ránc. Valamikor hat métert vettünk egy ruhára. Abból előbb kiszabtuk a pruszlikot, de úgy, hogy rózsára legyen. Vagyis hogy mindkét oldalon egyforma legyen a rózsa. A szoknyát is rózsára kellett ráncolni, hogy a rózsa a hajtás közepére kerüljön.

Margit néni arról is mesélt, milyen színű volt régen a viselet: – Kávészínű fekete virággal, fekete zöld virággal... Régen mindenféle anyagot lehetett venni, most már nem. Szerencse, hogy megmaradtak a ruhák. Még nekem is van egy, fekete kék virágos. Valamikor az anyós jegyajándéknak szoknyát vett, vastagselyemből.

A menyasszonyi ruha is többféle színű volt annak idején. – Volt, aki tiszta fehérben esküdött, volt, aki színesben. Én tiszta fehér vastagselyemben. Még most is megvan. A fejen magaskoszorú volt. Vagy kifonó a hajban, a szalagok úgy befonva, hogy a haj nem is látszik – mondta.

Amikor a lányok már nagyobbacskák voltak, telente készítették a stafírungot, szőtték a vásznat.

A „bárzsonykabát”, amelyet az egyik fiatal lány visel, Margit nénié volt. Vigyázz rá, inti, mert többet nem varrok nektek! Majd varrok én, szól vissza a kislány, aki segített Margit néninek, mert tíz-tíz melles kötényt, tíz pruszlikot, tíz szoknyát megvarrni mégis sok...

Julka néni válogatja, illesztgeti össze a kenőnek való tollút. Közben méltatlankodik: – Elég gyengék... Valamikor, amikor a mezőn nevelkedtek a libák, erősebb volt a tolluk, de most, hogy az udvarban nőnek, olyan véznácskák. Kenőnek csak a libatoll jó, annak is csak a szárnyatolla. Tizenkettőt teszek bele. Úgy kell megkötni, hogy jól is álljon, meg sok se legyen, mert akkor nehéz kimosni. Teszek rá egy kis akasztót.

Közben folytatódik a játék.

Jön Maris: – Szüléke, itt a szárnyavége tollú, csináljon belőle a Jóska lagzijába legalább huszat.

– Maris lelkem, az nem úgy van! Először ezt ki kell mosni szépen, kiszárítani a sütőajtón, csak azután fogja a szüléke megcsinálni a kalácskenőt! – korholja Marist a mamája, Mészáros Júlia.

Verébfogni indulnának a legények, de felsülnek. Nem olyan könnyű madarat fogni! A régi szokást elevenítenék fel: a legények egy verebet engedtek be a fosztók közé, mire óriási riadalom támadt (a madár jobban megijedt, mint a lányok). Egy fiatalember jobb ötlettel áll elő: veréb helyett postagalambot hoz, de leszavazzák. Szegény madár megvadulna a sok ember láttán.

Valamikor a fosztóban sült tököt, pattogatott kukoricát, tökmagot, főtt kukoricát ettek, később már sütöttek olcsóbb süteményeket is. A mostani fosztóvacsora kínálata gazdag: húsos-babos-krumplis-csipetkés gulyás, kukoricakása töpörtyűvel, sült hagymával, biracs (kőttís), pogácsa.

Keresztszemes, szálöltéses kézimunkák az asztalokon, a falakon. – Azt én varrtam valamikor, meg azt is – mutogatja Mészáros Julka néni. – Nem voltunk gazdagok, senkinek se jutott annyi, mint most, annak se, akinek megtermett a földeken. De nyugodtabban éltünk, ha szegényen is. Nyáron, ha aratott valaki, egész évre megszerezte a kenyérnekvalót. Itt, Gyarmaton meg olyan jó szokás volt, hogy a kukoricát is kiadták harmadából kapálni, aki azt elvégezte, minden harmadik cső az övé lett. Abból tarthatott állatokat, megvolt a család élelme. Aki jóravaló volt, annak akkor is jó volt. Most egészen másképp van, mégse vagyunk elégedettek.