Röppályák, életutak, tiszteletkörök

Ha azt hallom Marsbéli krónikák, nekem először a Solaris együttes azonos című albuma jut eszembe, s csak azután Ray Bradbury regénye. A maga műfajában persze mindkét alkotás világszerte (el)ismert, de a továbbiakban inkább a regény filmváltozatáról lesz szó.

Szeptemberben Bradbury 451 Fahrenheitével maradt abba a Magyar Televízió klasszikus sci-fiket bemutató sorozata, most vele folytatódik vasárnap délelőttönként, amikor is a Marsbéli krónikák című hatrészes amerikai tévéfilmsorozat kerül vetítésre. Ma, amikor csaknem minden műfaj „akciósodott” (a krimi, a sci-fi, a rajzfilm, a pár másodperces reklám – de a szappanoperákban is hadarnak, sőt még a természetfilmekben is gyorsabban és látványosabban kell elhullaniuk a meglesett állatoknak), s ily módon felpörgetve-megmérgezve kénytelen elszáguldani a szemünk előtt, szinte nyugtatóként hatnak a kényelmes tempójú régi tévéfilmek. Ráadásul egy fikarcnyi számítógépes trükkre sincs szükség ahhoz, hogy ijesztő és félelmetes szörnyek szántsák fel a vörös bolygó homokját, Bradbury szerint a Föld gondolkodó (?) lényei éppen elég szörnyetegek tudnak lenni. Mert hogy a Marsbéli krónikák valójában az Emberről, az emberi lélekről szól. (Gondoljunk csak bele, a még kiábrándultabb Vonnegutnak a Mars „túl közeli” megfigyelőhelynek tűnt, neki egészen a Tralfamador bolygóig kellett elrepülnie, hogy onnét visszanézve valamit is megértsen a kék bolygón történő dolgokból!) És még egy nüánsz: a filmben 2001 júniusában már a harmadik expedíció megy a Marsra. Vessük össze a jelennel: hova járnak mostanában a „kalandra” éhes hősök?

Nézem a dobozt és úgy látom, nem fog az idő Arthur Conan Doyle hősein sem. Sherlock Holmes például A bíborvörös dolgozószoba című regényben jelenik meg először 1887-ben, majd Dr. Watson hűséges krónikásként további három regényben és ötvenhat novellában jegyzi fel barátja bámulatos tetteit. A Sherlock Holmes-történetek ma is imádnivalók. Nem csupán a meghökkentő rejtélyek, logikai fejtörők és azok elképesztő megoldásai miatt, hanem mert Doyle igazi – bár sebtében felvázolt, de eleven szereplőkkel – lebilincselő meséket írt. Főleg a sztorik légköre feledhetetlen, a kalandvágy, amely kiérezhető Holmes önfeledt kiáltásából: „Kezdődik a játék, Watson”. Doyle élete végéig abban a tévedésben élt, hogy a valódi, maradandó népszerűséget majd nagy gonddal írt, terjengős történelmi regényei hozzák meg számára. Hogy több ideje maradjon a „komoly” dolgokra, 1893-ban Holmes legnagyobb ellenségével, Moriarty professzorral együtt a svájci Reichenbachi-vízesésben lelte halálát. Több sem kellett az olvasóközönségnek! Levelek ezreivel ostromolták a szerzőt, ráadásul a kiadó is mesés honoráriumot helyezett kilátásba – Conan Doyle „megkegyelmezett” hát hősének, visszahozta az életbe és öregkoráig írta róla az újabb és újabb történeteket. Holmes igazi kultuszfigura lett, s az is maradt – gondoljunk a Baker Street-i lakás előtt álldogáló turistákra, vagy a nem létező lakcímre máig érkező levelekre. Mindez arról jutott eszembe, hogy ma és holnap az utolsó két része pörög majd le Az igazi Sherlock Holmes rejtélyes esetei című angol tévéfilmsorozatnak. Az igazi? – kaphatta fel a fejét a tévénéző. Hát volt igazi is? Egy rövid magánnyomozás aztán megállapíthatja, hogy bár csodálatos megfigyelő- és következtető képességével Holmes igencsak hasonlít Poe detektívfigurájára, Dupinre, Conan Doyle azt állította, hogy egy rendkívüli egyéniségű edinburghi professzor volt a modellje. A jelzett film két főszereplője Dr. Doyle és Dr. Bell. Ez utóbbi lenne tehát az „igazi” Holmes...? Mindenesetre Doyle-nak sok utánzója támadt, Holmes és Watson duóját számtalan újabb változatban megírták. Ez a négy történet is ilyesmi szeretne lenni. Az elején felcsap a titokzatosság, a rejtély és a misztikum zöldeskék lángja, majd mindenki gyanússá válik, míg (a kicsit hosszúra nyújtott) epizódok végén Dr. Bell kijelenti: „Sejtésem beigazolódott...”, s a néző bólint. Az övé nemkülönben. Az eredetiben mindig több a spiritusz esszenzisz.