Ravasz egészségügyi matika

Zajac miniszter úr meggyőződéssel állította úgy négy hónappal ezelőtt, hogy az egy orvosi látogatásért kiszabott húsz korona senkit sem fog tönkretenni. Én most leírom a nyamvadt húsz koronám történetét.

Egyik este rosszul lettem, egy-két óra elteltével csak rosszabbodott az állapotom, így hát eldöntöttem: elmegyek az ügyeletre. Taxit hívtam, ami 160 koronámba került. Az ügyeleten először is elkérték tőlem a „hivatalos” húszast (eddigi kiadásaim immár 180 koronára növekedtek), s az ezt követő vérnyomásmérés eredményeképp rám parancsoltak, hogy azonnal üljek taxiba, s menjek a kórházi ügyeletre. Volt merszem mentőre célozni, de sikertelenül. A doktornő biztosított felőle, hogy mire a mentő megjönne, taxival már régen a helyszínen leszek. ĺgy is történt, a taxi pillanatokon belül megérkezett, s ezúttal 140 koronámba került (kiadásaim összege: 320 korona). A kramárei ügyeleten már a portán vetették meg velem a 20 koronás kupont, s ezzel együtt mentem be a rendelőbe. Azonnal beinjekcióztak, elvégeztek néhány vizsgálatot, majd tovább küldtek a ružinovi kórházba, orr-fül-gégészeti szakvizsgálatra. De ezt az utat már mentőautóval tettem meg, és „csak” 20 koronámba került. Hozzászámítva a ružinovi ügyeleti húszast, a gyógyszertári húszast és a gyógyszerekért kifizetett összeget, valamint a hazaszállítást – szintén mentővel –, a kiadásaim teljes összege 589 koronára nőtt. Másnap még rosszabbul éreztem magam. Nem voltam képes orvoshoz menni, s abban a tudatban, hogy az általános orvos a rendelési órák után házhoz is kijön (a kiszállás ára 300 korona), telefonáltam az orvosomnak, hogy ne hagyjon már elpusztulni, nézzen be hozzám. Amikor végzett a rendelőjében, valóban felkeresett. Késlekedés nélkül hívta is a mentőt, így kerültem újra a kramárei kórház ügyeletére. A mentősnek megint 20 koronát fizettem, s ugyanennyit az ügyeleti osztály portásának csak azért, hogy bár botorkálva, de átléptem az ügyelet küszöbét. A vizsgálat eredménye az lett, hogy beutaltak a kórházba. Summa summárum: 929 koronámba került csupán az, hogy kórházba kerültem. A két hét ott-tartózkodásért (napi 50 korona) 650 koronát adtam ki. Mindez együtt csaknem 1600 korona. Egy húszasnál azért jóval több volt a kiadásom – nem is szólva a „táplálékkiegészítő” kiadásokról és a rengeteg telefonhívásról. A felírt gyógyszerekért csaknem 400 koronát fizettem, a javasolt vitaminokat egyelőre nem vettem meg.

Mindent összevetve: túlságosan soknak találom a váratlan betegségemmel összefüggő kiadásokat. S csak rosszabbodik az állapotom, amikor azt az „idevágó” érvet hallom, hogy a fejlett nyugati országokban még többet fizetnek az egészségügyi ellátásért. S valahogy azt sem találom viccesnek, amikor egyes egészségügyi dolgozók (főleg a mentősök) amolyan pajkos grimasz kíséretében nyújtják át a számlát, s azt mondják: Vigye el Zajac miniszternek, ő majd kifizeti.

Ha jól belegondolok, szociális helyzetem átlagosnak mondható (legalábbis ez a hivatalos formula, ezt a választ kapták gyermekeim, amikor szociális ösztöndíjat igényeltek az egyetemen). Az ilyen váratlan kiadások mégis óriási érvágásnak számítanak családunk költségvetésében. A majdan következő hónapra gondolni sem merek, hisz a táppénz nagyjából csak a fele lesz a fizetésemnek. Ez a lakbér és a hozzá tartozó kiadások fedezésére sem volna elég. Egyetlen szerencsém, hogy van néhány jó barátom, akik ugyan szintén „átlagos szinten” élnek (az ő gyerekeiknek sem ítélték meg a szociális ösztöndíjat), de egy-egy kölcsön ezressel szívesen kisegítenek szorult helyzetemben, s türelmesen várnak akár 4-5 hónapot is, amíg a pénzt vissza tudom adni.

Számomra most az a legfontosabb, hogy néhány hónapig ne legyek újra beteg, nehogy megint ki kelljen adnom „egy húszast”, ami egyébként valóban senkit sem tesz tönkre.