Ráadásmese, az életről

Szabó Márta – aki mellesleg a Vöröskereszt kisújfalui szervezetének elnöke – Napsugár néven egy éve faluszínházat alapított. Bemutatkozó darabjuk, a Sári bíró című népszínmű hatalmas sikert aratott a környéken.

– Huszonöt szereplős játék, én nagyon élveztem, habár a próbákon általában csak páran jöttünk össze. Mert mindenki dolgozik, műszakra jár... De a közös játékot valamennyien nagyon élveztük. Most a Bolond Istók adaptációját próbáljuk, szeretnénk eljutni a Jókai Napokra vagy a Faluszínházi Fesztiválra. Ez a színház az én egyik nagy büszkeségem. Az egész azzal kezdődött, hogy a mi református közösségeinkben évente megszervezik a diakóniai találkozásokat, ahol természetesen van szereplés, versmondás is. Ebben a régióban a marcelháziak a legaktívabbak. Tavaly nálunk volt a közös rendezvény, és Viki lányom is nagyon szeretett volna fellépni. De a család már előzőleg kitalálta, hogy ünnepi alkalmakkor az önálló fellépések helyett közösen mutatunk be valamit a Biblia történeteiből. Mi, így öten. Voltam én már Heródes és Júdás is, a férjem pedig jó néhány főpap... Hitoktató lévén lényegében ő állította össze a szövegeket. Többször is felléptünk ilyen előadásokkal, és az volt a legmegrendítőbb, amikor a templomban – ahol, ugye nem szokás – felálltak és tapsoltak az emberek. Viki leginkább annak örült, hogy jelmezbe öltözhet, mi meg sírva-nevetve borultunk egymásra.

A Napsugár színház ötlete ezután jött, mivel Kisújfalun vagy negyven éve nem volt hasonló. Nagyon elszomorított, hogy nekem, a helyi Vöröskereszt elnökének kellett „előleget” adnom a díszletekre, de sem a Csemadok, sem a községháza kulturális bizottsága nem bízott bennünk. Utóbb már szóltak, hogy a színház miért a Vöröskereszt égisze alatt működik. De miért is?! Mert sikerünk volt, a belépőjegyekből bőven visszaforgattam a pénzt... A faluból egyébként sokan a Vöröskereszt tagjai és támogatói. Ez azért is esik jól, mivel jómagam a Mentálisan Sérült Emberek Egyesülete nevű (Združenie na pomoc mentálne postihnutých ľudí) párkányi regionális szervezet alelnöke vagyok. És a kisebb akciók mellett négy éve tábort is szervezünk a beteg gyermekeknek, illetve a szülőknek, kísérőknek. A tagságunk mintegy nyolcvan főből áll. Rendszerint Kovácspatakon, és a miénkhez hasonló magyarországi, határ menti szervezetek tagjaival táborozunk együtt. Kevés a pénzünk, de az az egy hét úgy indul, hogy Kisújfalun a hentes bepakolja a kocsinkba a szalonnákat, a pékek a kenyeret... Mert hiába teljes az ellátás, a gyerek már csak olyan, hogy szeretne nassolni is valamit, sütögetni a tábortűznél... Hagyományos táborozók vagyunk, s Márti lányommal együtt mindig rengeteg aprósággal készülünk. Ő az, aki lassan átveszi a szerepemet. A táborban a mentálisan sérült embereknek – azért nem mondok gyerekeket, mert a lakóink között van négy-, de negyvenéves is – kézműves foglalkozásokat tartunk, a szülőkkel kicseréljük a tapasztalatainkat. Ebben az a fontos, hogy a résztvevők haza is vihessék az általuk készített munkákat. Minden alkalommal van meglepetés is. A jól ismert kincskereső játéknál például egy-egy követési ponton vagy vérbeli kalóz, boszorka, vagy esetleg erdei szörnyike őrzi a kincset. A jelmezes bálunkban pedig nem különleges kreációkat várunk, hanem mondjuk kiírjuk az ajtóra, hogy „Belépés csak sárgában!”. Ez egyszerű feladat, de felszabadítja a résztvevőket, s együtt örülünk, együtt szórakozunk. A sok szürke hétköznap után az ilyen együttlét ünnepi ajándék. (-cz)