Profi közvetítések karantén idején

Élőben vagy felvételről évtizedek óta láthatunk különböző színházi előadásokat. A televízióban. Egy adott csatornán. Vagy több csatornán, ha például a bécsi Staatsoper újévi koncertjét akarjuk látni. Ám online eszközökkel közvetített minőségi előadásokat, amelyek nézők nélkül zajlanak, mostanság látunk először. Mivel ezekhez a színházi vagy hangversenytermi produkciókhoz csupán internetelérés szükséges, a földkerekség minden országában megtekinthetővé válnak. A Vígszínházból Presser Gábor, Sztevanovity Dusán és Horvát Péter félig mese, félig musical darabját, A padlást több mint negyven országban tizenvalahány ezren látták. Michal Dočekal rendezése, A kő, Marius von Mayenburg családi drámájának Pesti színházi bemutatója ugyan a jövő évre csúszott, a kész előadás azonban – streamelve – már közönség elé került, és a nagyvilágba is eljutott.

„Korábban sokszor streamelve néztünk videókat vagy hallgattunk zenét, vagyis úgy tudtunk lejátszani valamit az interneten keresztül, hogy nem kellett előtte letöltenünk a gépünkre – mondja Kovács Krisztina, a Vígszínház fődramaturgja –, de színházi közegben a streamelés tavasszal kezdett elterjedni, bár akkor még nem igazán tudtak élni ezzel a rendszerrel a színházak. Igazából nyáron, a második hullámra gondolva készültek fel a magyarországi társulatok arra, hogy ez egy lehetséges, sőt talán egyedüli módja lesz a nézőkkel való kapcsolattartásnak. Létrejöttek olyan platformok is, amelyek felületet biztosítanak a streamelésnek, és kialakultak ennek a praktikus keretei is. A minőségi felvételhez azonban minőségi kamerák, közvetítőeszközök, megfelelő szakemberek szükségesek. Ez pedig pluszberuházást, -kiadást jelent a színházaknak.”

A közvetítésnek és a kapcsolattartásnak ez a formája új terepet nyitott meg a színházak előtt, de fontos dilemmák elé is állította az alkotókat. Természetesen abban mindenki egyetért, hogy az élő színház varázsa felcserélhetetlen és pótolhatatlan, mégis egy-egy profin kivitelezett közvetítés is maradandó élményeket nyújthat, más miatt, mint az élő színházi előadás. Nem beszélve arról, hogy így azok is megnézhetnek egy előadást, akik amúgy nem jutnának el színházba. Vagy, mert olyan a munkájuk, az élethelyzetük, vagy, mert másik városban, másik országban élnek. Nehézségei és veszélyei természetesen ennek is vannak, vélekedik Kovács Krisztina.

„A színházi alkotók közül sokan félnek attól, hogy a streammel leszoktatjuk a nézőket a színházba járásról, hiszen otthon nézni valamit sokkal kényelmesebb, mint felöltözni, útnak indulni, időre odaérni valahova, ahol ráadásul még a telefonunkat is ki kell kapcsolni… Másrészt minden egyes előadás, amelyben maszk nélkül játszanak, érintkeznek a színészek, operaénekesek vagy táncosok, komoly kockázatot jelent. Minél nagyobb a közreműködők létszáma az előadásban, annál nagyobb a kockázat, hiszen annál több a kontaktus is. A közvetítésnek ez a módja a nézőket védi, de a színészeket nem. Mostanában sokszor gondolok arra, hogy a színész a legvédtelenebb foglalkozások egyike. A munkahelyeken mindenki maszkban végzi a dolgát, vagy ahol lehet, home office-t rendelnek el a dolgozók védelmében. A színészek viszont maszk nélkül állnak egymással szemben, és pár centire egymás arcától kiabálnak, vagy éppen csókolóznak. Ezért minden helyzetben mérlegelni kell, hogy a művész vállalkozik-e erre, kiteszi-e magát vagy a kollégáit a fertőzés veszélyének, de a színháznak is nagy a felelőssége, hiszen védenie kell a dolgozóit, miközben olyan helyzetet teremt, amely komoly egészségi kockázattal jár.”

Az is kérdés: élnek-e majd a társulatok a streamelés lehetőségével, ha véget ér a járványhelyzet? Van-e egyáltalán jövője az ilyenfajta közvetítésnek?

„Ez bizonyára opció marad, hiszen sok néző számára megnyílt egy új lehetőség. Azok, akik például Dublinban, Torontóban vagy Sydney-ben nézték A padlást, és óriási élmény volt számukra, bizonyára más produkcióra is szívesen vesznek majd jegyet. De az időzónákra figyelni kell: az élő közvetítést ezért 24 órán át érdemes elérhetővé tenni. Persze ehhez is mindig külön engedély kell, ahogy a Magyarország területén kívüli játszásra, vagyis közvetítésre is. A színházi rendszer, a nemzetközi szerzői jogi szabályozás erre egyáltalán nem volt felkészülve, a jogi háttér nincs kidolgozva, mindenki most tanulja, hogy ezt hogyan is kell csinálni. És természetesen itt is sok a kockázat, az online térbe kiengedett előadást felvehetik, másolhatják, sokszorosíthatják. Tavasszal, amikor ránk tört a járvány és a színházak a már meglévő felvételeikhez nyúltak, mindenki megengedett mindent. Ingyen nézhettünk nívós előadásokat. Mára viszont ez egy fontos bevételi forrás lett a színházaknak, és nem szabad elfelejteni azt sem, hogy munkához juttatja a színészeket, feladatot ad sokaknak, ami ebben a pszichésen megterhelő helyzetben nem elhanyagolható szempont.”

A Mikve, a Jóembert keresünk, A Mester és Margarita, a Bűn és bűnhődés, az Egy éj a paradicsomban után Michal Dočekal (a Cseh Nemzeti után a prágai Városi Színházak igazgató-főrendezője) Marius von Mayenburg, az Európa-szerte híres német drámaíró A kő című alkotásával jelentkezett Budapesten. Nem mindennapi időutazásra hívja a nézőket a darab 1935 és 1993 között egy német család három generációja és egy többszörösen gazdát cserélt drezdai ház történetét megelevenítve.

„Dramaturgként különleges ajándék Michal Dočekallal dolgozni – mondja Kovács Krisztina. – Művelt, széles látókörű ember, olyan színházi gondolkodó, amilyenből kevéssel lehet találkozni. A színházi előadás minden alkotóelemére odafigyel, a színész gesztusától a legapróbb kellékig mindenre, és bámulatos tudatossággal építi fel az előadást. Kivételesen érzékeny, empatikus, egyszerre gondolkodik férfi és női aggyal – ha lehet ilyet mondani. A Mikvében és most A kőben is női sorsokon keresztül, női szemszögből mesél el egy megrázó, 20. századi történetet. Michal behatóan ismeri az emberi lelket, közben a humora is bámulatos. Az is rokonszenves benne, ahogy a színészeket vezeti a próbákon. Sosem választ könnyű témát, mindig a nagy horderejű kérdések, alapvető morális dilemmák izgatják. A kőben is erősen a morálról beszél: hitről, emberségről, igazságokról és élethazugságokról, öncsalásokra épített életekről. Rendezőként mindig a tiszta színpadi helyzetek mellett teszi le a voksát, a kétértelműséget messziről kerüli. Persze az is jó érzés, hogy ad a véleményemre, meghallgatja az észrevételeimet. Egy dramaturg számára az az igazi doppingszer, ha egy rendező bízik benne. Remélem, megadatik még a pályámon, hogy újra vele dolgozhassak.”