Prímásnak születni kell

A levél e-mailen érkezett, a világ másik végéről. Lehet, hogy egy közönséges földi halandónak, aki kevésbé jártas a népzene világában, akinek egyik prímás olyan, akár a másik, nem sokat mond. Azoknak az embereknek viszont, akik egyrészt test- és fülközelből ismerik a néptáncokat, a népi zenekarokat, a népi muzsikát, azok tudják értékelni, mert ők tudják, mit jelent, ha egy hetvenéves abaújszinai cigányprímás lemezét még a Niagara vízesésnél is el tudják adni. Potta Géza nem egyszerű prímás, sokkal több annál, számtalan fiatal zenész mestere. Több okból is. Egyrészt azért, mert mesterien bánik a hegedűvel, másrészt pedig azért, mert ahol játszik, mindenkit jókedvre derít. Tavaly novemberben az Ifjú Szivekben ünnepelte hetvenedik születésnapját, természetesen magával hozta hangszerét, és még természetesebben egész este játszott, énekelt. És mesélt. Régi lakodalmakról, barátairól, a muzsikustársakról, akik közül már ketten is örökre távoztak, egyikük a legjobb barátja, Pimasz, akire azóta is minden áldott nap szomorú szívvel gondol, mert egymásra se kellett nézniük zenélés közben, mégis tudták, mit játsszanak, melyik legyen a következő. Népzene, magyar nóta, cigány dalok, világslágerek – Potta Géza mindegyiket mesterien adja elő.

,,Az ilyen muzsika művelőjének jó emberismerőnek és megfigyelőnek kell lennie, tisztelnie kell azokat, akiket zenéjével kiszolgál, miközben jóban-rosszban összetartja a falu népét. Sok más mellett ezért is megbecsülendő, tisztelni való, értékes hagyomány, amit Potta Géza és zenekara muzsikál. Az együtt élőket nem egymás ellen, hanem összehangolja – a szó szoros értelmében is. Ereje, értelme saját környezetében az igazi, de akihez akár hanglemez formájában is eljut, hallgassa, tanulja tisztelettel, szeretettel!” – vallja Koncz Gergely magyarországi prímás.

„Potta Gézával több mint húsz évvel ezelőtt, szinte még gyerekfejjel, a zselízi folklórfesztiválon találkoztam először. A szinai csoportot kísérték Dzsuga Gézával – Pimaszszal és Badó Jani bácsival. Nagyszerűen muzsikáltak, hallgatóikat – a nézőtéren, a színfalak mögött vagy akár a büfében – teljesen magukkal ragadták. Olyan kedvvel zenéltek, hogy az ő zenélésből fakadó örömük átragadt a körülöttük lévőkre is – emlékezik Varsányi Ildikó, a Varsányi zenekar egykori prímása. – De éppen ilyen élmény volt egy-egy velük folytatott beszélgetés is. Egy-egy dicsérő szóval, elismerő pillantással pedig szinte szárnyakat adtak nekem, az önbizalomban akkor még ugyancsak szűkölködő kezdő zenésznek. Sok éven át találkoztunk a nyári fesztiválokon, melyeknek ők is, a mi zenekarunk is rendszeres résztvevői voltunk. Szerettem volna eltanulni tőlük, mi is az, amitől olyan csodálatos a zenéjük. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, játszhatom ugyanazokat a hangokat, húzhatom ugyanúgy a vonót, a csoda elmarad. A csoda ugyanis nem a hangokban, hanem bennük, a személyiségükben van. Hálás vagyok a sorsnak, hogy személyesen ismerhettem Potta Gézát, Pimaszt és Jani bácsit. Igaz, nem tanultam meg úgy muzsikálni, mint ők, de rengeteget tanultam tőlük. Sajnos Jani bácsi és Pimasz már nincs közöttünk. Potta Géza azonban mindannyiunk nagy örömére ugyanolyan kedvvel és szeretettel muzsikál, mint régen.”

Az egykori Figur banda két zenésze, Lelkes Tibor nagybőgős és Hanusz Zoltán brácsás is számtalanszor játszott együtt Potta Gézával.

„A 90-es évek végén ismerkedtem meg Potta Gézával, muzsikáját nagyon megszerettem. Zenéje számomra visszaadja a régi falusi lakodalmak hangulatát – mondja Lelkes Tibor. – Nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hogy személyesen ismerhetem, hiszen az ő korosztályának zenészeit nagyrészt már csak felvételekről ismerem. Zenéje és történetei összeköttetést jelentenek számomra egy letűnt régi világ és a mai világ között. ” Hanusz Zoltán 1994-ben a komáromi táncháztalálkozón hallotta először Potta Géza zenekarát. „Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy később ennyi élmény fog fűzni hozzájuk. Potta Géza egész életében brácsásával, Dzsuga Gézával (akit mindenki csak Pimasz úrnak ismert) muzsikált, aki sajnos 2002 novemberében meghalt. Ötven évig muzsikáltak együtt, minden gondolatát ismerték egymásnak. Ők ketten csodákat tudtak művelni, a szórakoztatás nagymesterei voltak, zenéjükben egy régi világ zenéje szólalt meg, régi emberek érzései, nagy lagzik hangulatai elevenedtek meg. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy találkozhattam velük, alkalmam nyílt tőlük tanulni zenét, mesterséget és muzsikálhattam is velük. Remélem, Potta Géza még sokáig fog élni mindanynyiunk örömére!”

„Valóban, prímásnak születni kell – vallja Mester László (Pintyő) brácsás. – Nemcsak egyszerűen a dallamot játszani, a zenekart vezetni, hanem a kedves egybegyűltek hangulatát is maximálisan ki kell szolgálni. Nem könnyű sok embert úgy szórakoztatni, hogy mindenki jól mulasson. Potta Gézának ez megadatott. Egyéniségével, ízes hegedűjátékával, humorával páratlan ceremóniamester. Ehhez párosul még azon ritka tehetsége, hogy a hegedűjáték mellett gyönyörűen énekel, kíséri magát. Nagy dolog ez már a mai világban, amikor billentyűs vagy pengetős hangszerek mellett is alig hallunk jó énekeseket. Szép ajándék ez a cédé 70. születésnapjára, mert róla és zenésztársairól szól. Egyéb, szárazabb népzenei kiadványoktól eltérően ez egy nagyon életszerű gyűjtemény a múlt század második felének zenéjéről, az abaúji népdaloktól a könnyűzenéig, ahogyan azt Potta Géza és zenekara megélte. Isten éltesse a prímásokat, és mi, akik nem születtünk annak, örüljünk, hogy van kitől tanuljunk!” (nd)