Prágában rádöbbent, most kell lassítania

Ibsen darabját, a Hedda Gablert állította színpadra jeles cseh színészekkel. Rendezése az évad egyik kiemelkedő előadása, a társulat vezetői pedig már a bemutató napján közölték vele, hogy visszavárják egy újabb munkára.

Miért lesz egy kiemelkedő tehetségű, mozivászonra illő fizikai adottságokkal megáldott színészből rendező? Többet akar elmondani a világról, az emberi kapcsolatokról, mint amennyit egy színész érzékeltethet? Vagy összetettebb alkotómunkára vágyott?

Még mielőtt színész szakra kerültem volna a főiskolán, egy amatőr társulatnál már rendeztem. Aztán egymás után kaptam a film- és színházi szerepeket, de nem volt bennem elég exhibicionizmus a színészi pályához. A kiszolgáltatottságot sem viseltem valami jól. Túlterhelt is voltam, mert csak főszerepeket osztottak rám. Nagy, nehéz szerepeket. De van, amikor a színész azt gondolja, neki jobb ötletei vannak, mint a rendezőnek, és elkezd undok lenni. S ahogy ezt éreztem, azt mondtam, akkor inkább csinálom én.

Rendezőként mennyire érzi szabadnak magát?

Összehasonlíthatatlan a kettő. Főleg azóta, hogy nem filmezek. A rendezéshez azonban tovább kellett tanulnom. Újra nulláról kellett kezdenem. Be kellett bizonyítanom, hogy nem pusztán színész vagyok, akinek semmi sem elég, és a rendezőt akarja eljátszani. De volt még valami. Nem egy szerepből nem tudtam kiszállni, és pszichésen egyre veszélyesebbé vált a dolog. Féltem, hogy komoly baj lehet, ha folytatom. Nem tudtam tartalékolni az energiámat. Figyelmeztetett is valaki, hogy vigyázz, ha ezt ilyen fanatikusan fogod csinálni, bele fogsz halni. Oké, de ha valamibe érdemes belehalni, akkor ebbe, mondtam. Ez persze nem egy normális megközelítése a dolgoknak. Nekem ezt tényleg abba kellett hagynom. Brecht Baaljával hatalmas nemzetközi sikert arattunk.

Nyitrára is elhozták a Schilling Árpád rendezte előadást, az ottani színházi fesztiválra.

Vittük sokfelé Európában. Párizsban egymás után tíz előadást játszottunk le belőle. Ott már éreztem, hogy nem akarom tovább csinálni, mert kiégek. Még egy szerepet eljátszottam, és utána már mentem rendező szakra.

A német nyelvterület legfontosabb színházaiba hogyan jutott el? Graz, Stuttgart, Berlin, Heidelberg, Hamburg és a többi hely minek az eredménye?

A Katona József Színházban dolgoztam szerződtetett rendezőként. Kafka a kedvenc szerzőim egyike. A levelein kívül már minden művét színpadra állítottam. A pert megdolgoztuk, átvariáltuk, de a lényeg megmaradt. Nagyon nagy siker lett, rengeteg vendégjátékra, fesztiválra hívták meg az előadást, díjakat kaptunk, és ennek a következménye lett, hogy rendezhettem a berlini Deutsches Theaterben. A Szentivánéji álom alapján készítettünk előadást rengeteg szereplővel. Borzasztó nehéz munka volt. Aztán meghívtak Grazba, ahol megint előjött a Kafka-mániám. Megrendeztem A kastélyt, aztán már a saját társulatommal, a Szputnyik Hajózási Társasággal jártunk vissza minden második évben. Koprodukciós előadásokat rendeztem. Peter Handke Az óra, amikor semmit nem tudtunk egymásról nagyot robbant. Onnantól fogva pedig már sok színházba hívtak Németországban.

Ibsent először Bécsben rendezett. Az ottani Peer Gynt után most a Hedda Gablerrel állt cseh közönség elé.

Izgalmas történet ez egy különleges nőről, de szól a darab a szerelemről, az emberi esendőségről, a kisszerűségről, a kompromisszumokról is. Felkínálta már nekem nem egy színház a Hedda Gablert, de most jött el az ideje, hogy megrendezzem.

Milyen szempontok játszottak közre abban, hogy éppen ezt a darabot választotta Prágának?

Mindig figyelembe veszem, mit rendeztem előtte, és mi jön utána, hogy műfajilag hogyan tudok magamnak változékony lenni. Most a Mester és Margarita után és a Koldusopera előtt adódott a Hedda Gabler. Ha olyan helyre megyek, ahol nem ismerem (elég jól) a társulatot, ott óvatosabb vagyok, és kevesebb szereplős darabot választok. Leginkább realistát, hogy a színészeknek igazi szerepélményük legyen. Hogy érezzék, figyelek rájuk. Ibsen művéhez valószínűleg kell egyfajta rendezői érettség is. Sok minden történik itt. Hosszú ideig nem is láttam a darabban rejlő titkokat, lehetőségeket. Igaz, nem is láttam még belőle igazán jó előadást. Talán Thomas Ostermeier rendezése volt az Berlinben, a Schaubühnén. Ott tiszta volt a történet, jó volt a látvány, kitűnőek a színészek. De ennek is már nagyon sok éve.

Osztja azok véleményét, akik szerint Ibsen a leginkább Csehovhoz hasonlítható?

Több motívumot érzek nála én is, amit Csehovtól vett át. Nála is sok mindent a múltból kell tudni, ugyanakkor sok mindent sejthetünk a jövővel kapcsolatban. A karaktereket feszítő belső ellentmondások, a szövevényes kapcsolatok is ismerősek. A darab ott kezdődik, hogy hirtelen minden elbizonytalanodik a szereplők között, és jelentős fordulóponthoz ér az életük. Alapvetően magányos emberek, próbálnak együtt lenni, értékesek lenni a másik számára. Van egy központi motívum, a ház, ami szimbolizálja Hedda Gabler vágyképét. Balázs Juli díszlettervezővel kialakítottunk egy nagy, letisztult lakásbelsőt, ahol semmi sem működik rendesen. Ahogy ezt az ajándékot, ezt a házat Hedda megkapja, abban a pillanatban rájön, hogy ez sem jelent számára boldogságot. Nagyon sok emberi gyengeség, gyarlóság, groteszkség van abban, hogy itt még az öngyilkosságok is szerencsétlenül sülnek el. Vannak dosztojevszkiji hősök, robusztus karakterek. Valami nagyot várunk, ami helyett pitiáner dolog történik. Ahogy az életben is. Hedda Gabler hasonlít egy kicsit Ibsen másik nőalakjára, Nórára. Bizonyára az író is találkozott ilyen nővel, aki még nem nőtt fel, lélekben gyerek maradt. Ajándékba kér egy házat, aztán mégsem örül neki. Ez is olyan gyerekes. Mintha csak egy apró karácsonyi ajándékot kapott volna. Valami nem stimmel nála. A kapcsolatai is ilyen torzak. Első ránézésre dekoratív nő, igazi femme fatale. Sok színésznő szeretne Hedda Gablert játszani, kérdés, hogy képes-e megjeleníteni azt a vonását a karakternek, amelyben ott a mélabú, a szomorúság, az agresszió, a rettegés. El kell hitetnie azt is, hogy olyan dekadens halálvágy lengi körül. Ehhez képest gyáva, kispolgári döntéseket hoz. Valahogy hibázik az egész életstratégiája. Valami történhetett közte és a szülei között. Anyjára nincs is utalás a műben, apjára is csak homályos.

Mi hát a megfejtés, miért olyan, amilyen?

Szerintem nagyon keveset kapott az apjától, azért ragaszkodik annyira a férfiakhoz. Mindenkit a közelében akar tartani, miközben pisztollyal játszik.

Prága szolgált-e valamiféle impulzusokkal az előadáshoz? Maga a város hat-e a munkájára, amely éppen leköti?

Engem inkább megzavar, ha abban a színházban, ahol dolgozom, előadásokat nézek meg, és más rendezésekben azokat a színészeket látom, akikkel dolgozom. Nekem arra kell koncentrálnom, amit én csinálok. Ez ugyan okoz egyfajta bezártságot, de nem rohanok és nem keresem a látnivalókat. Ha kiszakadok az otthoni légkörből, nagyon kevés hírt olvasok, bár most éppen többet olvastam, mivel remélhetőleg döntő pillanat következik Magyarország történelmében. Megnéztem pár dolgot Prágában, de nem volt olyan igényem, hogy beszippantsam a város összes kultúráját. Elmentem egy kiállításra, az nagyon jó volt, de másnap már nem mehettem sehova, mert készülnöm kellett a próbára. A precíz munkához, amit fontosnak tartok, idő kell, alapos felkészülés. Nekem a legjobbat kell kihoznom a színészekből. Amikor Mácsai Pál az Örkény Színházba hívott rendezni, megnéztem az összes ottani előadást. Felmértem, hogy nekem milyet kell csinálnom, eldöntöttem, kik lesznek benne, és hogyan használom majd a teret. Erre nincs mindenütt lehetőségem. Egy külföldi társulat esetében nem tudom megnézni az egész repertoárt. Odamegyek, megcsinálom az előadást, aztán elköszönök. Visszajárni nem tudok, hogy lássam, hónapokkal később hogyan játszanak a színészek. Egyszerűen eltelít az, amiben vagyok. Sok munkám van. És van még valami Prágával kapcsolatban. Az Óvárosban rengeteg a turista. Ott a lehető legrosszabb impulzusok értek. Rám nagyon rossz hatással van az ilyen emberáradat. Nem szeretek turista lenni, és a turisták közelében sem. A külső kerületekbe sajnos nem jutottam el. Pedig igazából azok az emberek érdekelnek, akik munkába mennek, vagy hazafelé tartanak a munkahelyükről. Egyvalami kétségtelen. Prága ömleszti az emberre a kultúrát.

Stuttgart után mi következik? Mennyire van tele a naptárja?

Nem fogok már annyit dolgozni, mint az elmúlt években. Inkább rendezek egy, maximum két előadást, de az legyen nagyon jó, és még valami újat is hozzon ki belőlem. Nem szeretném, ha elfáradna a folyamat, és arra is vigyáznom kell, hogy ne essek az önismétlés csapdájába, ne kezdjek biztonságos játékokba. Azért mentem el egy börtönbe színjátszó csoportot csinálni, hogy a nulláról indulhassak újra, és egy olyan közegben, ahol senkit nem érdekel, ki vagyok, mi vagyok, mit akarok. Az a munka adta vissza a hitemet a színházban. Mindemellett a magánélet, a család is fontos számomra. Kétéves a kislányom. Számít rám, kötődünk egymáshoz. Már sokkal többre van szüksége, mint hogy WhatsAppon bohóckodjak neki. Ott akarok lenni a közelében. Most a lassítás ideje következik.