Pontos és meztelen kuszaság

Vannak szövegek – jelen esetben az úti beszámolók, utazó regények, útleírások mezőjére szűkítve a kört –, melyeknek utazó hősei nehezítik a terükbe való belépést. Petőfi Úti leveleinek vagy Sterne Érzékeny utazásainak elbeszélői, utazói élményeik folyamatos reflektálásával mintha sokszor a látvány, az úti történések előterébe furakodnának, zavartalan szemlélését nehezítve valós és fiktív tájaknak. Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című regényének elbeszélője nem ilyen utazó. A hősnő, aki felkeresi 30 éve látott rokonait Erdélyben és Pannóniában – ismerősökkel és idegenekkel beszélget várótermekben és vonatokon –, végig a háttérben marad. Innen figyel. Inkább tanúja az eseményeknek, mint aktív részese.

A női elbeszélői perspektíva a hagyományos mészölyi szenvtelen-objektív kifejezés- és látásmódot mintha lágyítaná, finomítaná. A női nézőpont érvényesítése a történetek szereplőinek, hangsúlyosabb alakjainak kijelölésében is megmutatkozik: az utazások során az elbeszélő főként a női sorsok megmutatkozására fogékony. A hősnő tekintete egyfajta „érzékeny kameraként” működik, amely előtt az erdélyi és pannóniai, rokon vagy idegen asszonyok megnyílnak, beszélni kezdenek. Felmutatják élettörténetük egy darabját. Az utazó/elbeszélő távolságtartása, háttérben maradása a regényvilág szereplőinek és tájainak reflektorfénybe kerülését, így az olvasó zavartalan szemlélődését segíti.

A jelen idejű elbeszélés, az úti történetek világa a szűk magánvilág. Még a sosem látott idegenekről is kiderül, hogy valamilyen szállal a családhoz vagy a tágabb rokonsághoz tartoznak. A tágabb történelmi és társadalmi kontextus a tárgyak, a szűkebb és tágabb környezet leírásaiban jelenítődik meg. A hajdan virágzó rétszilasi majorság düledező gazdasági épületeinek, a szanaszét heverő roncsoknak, a gépek csontvázainak érzékletes leírásai az államosítás utáni évek történetmondóivá válnak. Az udvar kacatjai között megbújó, terepszínűvé vált galambok: a pusztulás néma tanúi. „Szemükben ugyanaz a lefokozott, üres éberség, mint a tyúkokéban. Sehol egy pillantás.”

Az úton levés állapota, a meg-nem-érkezettség a bizonytalanság közérzetének előhívója. Bizonyosság és bizonytalanság, pontosság és pontatlanság a regényben egymást kiegészítő, a narrációba dinamikát vivő fogalmakká válnak. Nincs végső bizonyosság, csak átmeneti nyugvópontok. A regény Dürer-mottója is erre utal: „...olyan vonalakra van szükségünk, melyeket nem húzhatunk meg határozott szabály szerint, csak ponttól pontig.” A mikroperspektivikus látásmódot segítő ponttól pontig haladás következtében a narrátor a legapróbb részletekre is felfigyel. Egy vidéki városba érkezve a szállodáig egy idegen asszony kíséri el. „Nyomott mintás sálján Szajna-part. Eiffel-torony.” Az egy pontra fókuszáló figyelem azonban a makroperspektivikus látásmód igényével is kiegészül, mikor az elbeszélő egy szálloda erkélyéről a neonfény mögötti berendezés feltárulkozó csupaszságát szemléli. A pontokat összekötő vonalak felülnézetből kusza rajzolatot mutatnak. „A balkonról lelátok a bejárat fölötti neonberendezésre. Kavicsos, keskeny tető, tele különböző csövekkel, drótokkal, fémdarabokkal. Az egész nyitott, nincs semmivel befedve. Pontos és meztelen kuszaság.”

A ponttól pontig, helyszínektől helyszínekig való haladás az egyenletesen múló idő képzetét sugallja. A múló idő tárgyiasulása a vízaknai templom tornyában lévő monumentális óraszerkezet, melyet az utazó kétszer is megtekint. „Minden monstrum itt, bezsúfolt és mégis szerkezetszerű. Vaskos tengelyek, fogaskerekek, harapófogó formájú élek... Itt már nincs madárpiszok. Ablak sincs. A szerkezet teljesen mozdulatlannak látszik, pedig mozog.” A toronyóra a mozdulatlannak látszó, mégis haladó idő tárgyiasulása. Ám ahogy a hősnő útitervét gyakran módosítják előre nem várt események: elszalasztott csatlakozások, nem induló vonatok, úgy ebben az egyenletesen múló időben is előfordulnak megakadások, kizökkenések. A hatalmas óraszerkezet is lezuhant egyszer, nem tudni hogy miért. A regény egyik legszebb története a „szebeni szép nap” délutánjának történetietlensége. Az elbeszélő szebeni rokonainál tett látogatásakor időérzéke megszűnését tapasztalja. A szebeni vendéglői jelenetben a 70-es évek Romániáját egy délutánra Krúdy Budapestjének atmoszférája lengi körül.

A regény két végpontját a legbiztosabbnak tartott pont, a halál jelöli ki. „Kolozsvárra utazom haza látogatóba, halottak napjára.” – olvassuk a kötet első mondatát; és az utolsó: „Kevés dolog lehet biztosabb, mint az, hogy Médi nem vakkant föl az eresz alatt, mikor benyitok.” A regény történetei a halál bizonyosságának, biztos pontként való kijelölhetőségének megkérdőjelezései is. A szebeni Arankát körbeveszik halottai, követik mozdulatait, nézik, ahogy a fagylaltot méri, ahogy átsétál az utcán. Az elhalálozott nagy szerelem, Mituka Aranka jelenének aktív részese: születés- és névnapját a barátokkal együtt évente megülik. Neki is terítenek. A halál viszonylagos ponttá vált a ’48-as honvédek számára is, kiknek sós víz konzerválta, felszínre vetődött testük az idők során „tudományos értékké” változott.

Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című regénye 2001-ben az életműsorozat kilencedik köteteként látott napvilágot a Jelenkor Kiadónál. A kötet első, 1970-es megjelenése óta az eredeti írás folyamatosan újabb elbeszélésekkel bővült. 2001-ben, Mészöly Miklós halálával a történetek végére végleges pont került, ám mű és befogadójának lezárhatatlan dialógusa, a befejezhetetlenség ténye, a regény olvasóját a történetek folyamatos tovább- és átírására készteti.