Polaroidok örvénye

Egyszer csak azt látom, tizenévesek (korábban kezükben könyv csak elvétve) valami vékony kis kötettel, felettébb ábrándosan mászkálnak a világban. Ettől jót érzel, mondják nekem, s hogy ettől úgy érzed, élsz. Meg olyan, mintha rólam szólna, mintha én találtam volna ki, úgy érzem, én vagyok bent a sorokban és a sorok között. Mondják a srácok. Kíváncsivá tesznek, így belelapozok Simon Márton Polariodok című kötetébe. És elkap a gépszíj! Olvasod a hétköznapot, de bölcsen, az ünnepet kitaszítottan, a szerelmet, minden mocskával és fényességével. Olvasod a már-már veszélyesen közhelynek tűnő bemondásokat, melyek ebben a szöveg és történéskörnyezetben mégse válnak közhellyé, hanem pont ettől a borzalmas és rideg, de heves és túlcsorduló őszinteségtől te magadnak tűnnek, a te érzéseidnek, kimondott vagy kimondatlan gondolataidnak.

Simon Márton Polaroidok című kötetében a poézis határvidékeiről csalogatja be az olvasóit a színtiszta, tömény lírába. Ha kellőképpen nyitottan olvassuk ezt a könyvet, epikus történet is kibogozható, egy igen zaklatott önvallomás az én kereséséről, csalódásokról és megaláztatásokról, beépülő szövegtestekről és foszlányokról, az irodalomnak, az írásnak mint létformának a megéléséről. Gyerekkori emlék íze, érzete keveredik éppen megélt pillanattal; olyan az egész könyv, mintha az élet minden eddigi pillanatát és még lehetséges jövőbeni pillanatait polaroid fotókra lőtték volna, a hozzájuk kapcsolódó érzésekkel együtt rögzítve múltat és jövendőt, s abból most kedv szerint válogathatunk, belenyúlva a képhalomba, tudatosan és/vagy találomra kiválasztva egy képet. Látni és érezni. Nem is tudom… Mintha emlékörvénybe nézne az ember. Nem könnyed, nem simulós. És elmerenget ilyen sorokkal: „043 Száz éves fotón tavaszi erdő. 259 Leázott a buszmenetrend az éjjel a tábláról. / Maradunk télre.” Szóval így.

Simon Márton: Polaroidok. Libri Kiadó, Budapest, 2013.

Értékelés: llllllllll