Pillanatok a Pohodáról

Trencsén. Absztrakt izlandi posztrock, virtuóz jazzgitár, kamarazenével kiegészített könnyűzene – ilyen volt a tegnap véget ért trencséni Pohoda fesztivál. A rendez-vény eddigi talán legszínesebb zenei kínálatát mutatta, ahol rétegzenét lehetett hallani a nagyszínpadon, búcsúzott egy zenei legenda, és szó volt arról is, hol tart a hazai könnyűzene.

A Sigur Rós megdermeszti a levegőt

Szürke füstbe burkolózik a színpad. A zenészeket csak sejteni lehet a színpad mélyén, mikor megszólalnak a hangszerek, és felhangzik Jónsi Birgisson átütően tiszta, jeges falzettje. A színpadi kamerák sem látnak többet, a kivetítők a tömör szürkeséget mutatják, amely mintha átfolyna a színpad feletti felhős égre. Az időjárás megváltozott, a forró nyári napsütést nyolc órakor hatalmas szürke felhőtakaró fedi el. Az egész eget beborítja. Mintha lehűtötték volna a levegőt maguk körül a fagyos izlandiak.

Bevallom, tartottam a Sigur Rós koncerttől. Ha zenéjüket hallgatva lehunyom a szemem, izlandi táj suhan a szemem előtt, kopár, szürkészöld domboldalak, amelyekre érdekes fényt vet az erőtlen napsugár, és kötött pulcsis izlandiak, akik magányosan gyalogolnak a kietlen tájban. Mivel tudtam, hogy nem hagyhatom figyelmen kívül a színpadi látványt – hiszen mégsem ácsoroghatok egy tízezres tömegben másfél órán át csukott szemmel –, nem sejtettem, milyen lesz, ha megszakad ez az erőteljes képi kapcsolat. Az izlandi trió azonban olyan dolgot ér el, amire nem számítottam: az élményt egy konkrét képi univerzumnál sokkal absztraktabb síkba helyezi át.

Birgissonék csak a huszadik percben, zenéjük első erőteljes kirobbanásának pillanatában törnek ki a füst mögül. A lassan elsötétedő ég alatt ezüstszínűbe vált a vizuális színpadi háttér. Jónsi Birgisson hangjával mintha hideg fuvallat söpörne végig a tízezres tömegen, amelyben libabőröznek a hátak.

Amikor Ernest Ranglin

a húrokon zongorázik

A napfényes délután felcsendülő ütemes jazzmuzsika kétszeres megtiszteltetés lehetett a Pohodának. A nyolcvannégy éves jamaikai gitárlegenda visszavonul az aktív zenei életből, az ez évre tervezett koncertsorozata így búcsúturné is egyben.

Nem egyszemélyes show-ról van szó. Ahogy az a világ legjobb gitárosának búcsúturnéjához illik, Ernest Ranglin a zenevilág legjobbjait hívta meg. Cheikh Lô énekel, dobol, és egy dal erejéig a gitárt is előveszi. Courtney Pine hatalmas egyéniségével és szaxofonnal hódít. Lesétál a színpadról, hogy az első sorban állók tenyerébe csapjon. Tony Allen a dobokon játszik, Alex Wilson zongorán és Ira Coleman basszusgitáron. Egyikük zenéje sem kísérőzene, hanem egyenértékű jazzmuzsikus itt mindenki. Mégis Ernest Ranglin a karmester: ő az, aki eldönti, melyik hangszer mikor kap főszerepet. A jamaikai zene keresztapja gitárját pengetve, szürke mellényben, szemén fekete napszemüveggel, ráérősen sétál a színpadon, hogy kiválasszon egy zenészt és zenei párbajra invitálja. Muzsikusok virtuóz párbeszéde folyik itt, egy-egy ilyen zenei dialógus kicsúcsosodásakor Ernest Ranglin összeráncolja a homlokát, foga közé veszi a pengetőt, és csupasz ujjakkal pengeti tovább a húrokat.

A Longital Suita bearanyozza az éjszakát

Míg a Pohoda a huszadik, a Longital a tizenötödik születésnapját ünnepelte. Míg tizenöt éve a zenekar a Dlhé diely nevű kezdőcsapat volt, mostani koncertjük azt tanúsítja, hogy a zenekar karrierje eddigi legkiteljesedettebb pillanatát éli. A Shina és Dano Salontay alkotta, sokáig elektronikus háttérzenével dolgozó duó pár éve akusztikus hangszerelésre váltott, majd csatlakozott hozzájuk volt dobosuk, Marián Slávka. A régi-új triónak ezután az ötlött az eszébe, hogy vonóskvartettet importáljanak egy koncert erejéig. Az ötletből stúdiófelvétel lett, majd megszületett egy koncertsorozat, és a projekttel a huszadik Pohoda fesztiválra is meghívást kaptak.

Dano és Shina hangsúlyozzák, hogy ebben a felállásban mindenki egyenlő mértékben fontos elem, és ez meg is látszott a zenészek közötti remek kommunikáción. A vonóskvartett nem pusztán kiegészítette a zenekart, hanem szerves része volt az előadásnak. Shina hosszú szalagokat pörgetett a levegőben, melyeket aranyszínűre festett a színpadi fény, vizuális aláfestést nyújtva a két hegedű, a brácsa és a cselló játékához. A koncertlátványt remekül segíttette az is, hogy egy olyan színpadon rendezték meg, amelyet két oldalról egy-egy magasított nézőtér vett körül.

A fesztivál vendégei között ott volt a brit zenei piac néhány neves szakértője, akik egy beszélgetésen vettek részt. Ezen azt a feladatot kapták, hogy értékeljék néhány hazai zenekar dalát. „A Longital igényesebb hallgatókat keres, ami egyértelműen nehéz feladat” – mondta Vic Galloway, a BBC Radio munkatársa, aki szerint olyan zenekarról van szó, amely megállná a helyét a nemzetközi zenei piacon is.