Pete és Amy: botrányhősök végveszélyben

Az elmúlt években számos új nevet kellett megjegyeznie annak, aki egy kicsit is figyelemmel követi a popzenét, vagy legalább a bulvárhíreken keresztül kerül kapcsolatba a műfajjal. Különösen a britek erősítettek bele, és egy sereg új sztárt adtak a világnak, Lily Allentől James Bluntig, de a legtöbbször két név bukkan fel a hírekben közülük: Pete Dohertyé és Amy Winehouse-é.

Mindketten számos botránnyal vétették észre magukat az elmúlt években, és persze mindketten reménytelennek látszó küzdelmet folytatnak a drogokkal, amelynek következtében újra és újra a címlapra kerülnek. Ráadásul most, hogy Kate Moss ismét eltűnt Doherty mellől, Winehouse pedig összeverekedett férjével, Blake Fielder-Civillel, a brit bulvársajtó lelki szeme előtt már össze is állhatott az új álompár: egy Doherty-Winehouse páros valóban nagyon ütős lenne. ĺgy aztán a többség inkább a botrányairól ismeri a nevüket, anélkül, hogy a zenéjüket akárcsak egyszer is hallották volna. Pedig lehet, hogy érdemes lenne, ezért most azt próbáljuk megvilágítani, miért is érdekelhet bárkit a brit popmezőny két ügyeletes botrányhőse.

Poétából autótolvaj – Pete Doherty

A huszonnyolc éves gitáros-énekest néhány éve még generációja legfontosabb dalszerzőjeként emlegette a szaksajtó, ám Doherty rengeteget tett azért, hogy mára a közvélemény legnagyobb része már csak a junkie-t lássa benne, és ne az állítólagos zsenit.

A kis Pete gyermekkorában fél Nagy-Britanniát és Európát „körbeturnézta”, miután édesapja hivatásos katona volt, majd Londonban telepedett le a középiskola befejezése után. Itt angol irodalmat tanult az egyetemen, de csak egy évig, mert ekkor már megismerte azt a Carl Baratot, akivel később megalakította együttesüket, a The Libertinest. Doherty nővérén keresztül ismerte meg Baratot, és miután rájöttek, hogy együtt szeretnének zenélni, közösen béreltek egy lakást London Camden negyedében.

Ez a lakás lett később színhelye a ma már legendás szobakoncerteknek, amelyeket Barat és Doherty adott a kezdetben állandóan cserélődő tagokkal kiegészülve. A The Libertinesben ugyan többen is meglátták a potenciált, mégis, a kedvezőtlen zenei klíma miatt évekig sikertelenül próbálkozott a zenekar. Ez volt ugyebár az ezredforduló időszaka, amikor a zeneipar mindent keresett, csak zajos, punkos brit gitárzenekarokat nem. Igény az elektronikus zenékre vagy a Coldplay-féle szoft-pop iránt mutatkozott, és a szigetországi garázszenekaroknak külföldi injekcióra volt szükségük ahhoz, hogy felfigyeljenek rájuk. Ez volt a The Strokes nagy időszaka, amikor 2001-ben ennek a New York-i zenekarnak a hirtelen sikere nyomán kiderült, hogy igenis kellenek az új rockzenekarok, még ha azok kezdetben csak külföldről érkeztek is. A britek lépéshátrányba kerültek, de közülük a The Libertines mégis a többiek nyomába eredhetett, köszönhetően a többéves rutinjának, no meg annak, hogy Barat és Doherty személyében két karizmatikus gitáros-énekese is volt az együttesnek, akik ráadásul dalszerzőként sem voltak utolsók. A The Libertinest 2001 decemberében szerződtette végül az egyik legfontosabb független lemezkiadó, a Rough Trade, és a zenekar a következő évben végre meghódíthatta egész Nagy-Britanniát.

A The Libertines koncertezett a The Strokes és a The Vines előzenekaraként, de hamarosan már a saját jogán is keresett fellépő lett, így az első kislemez (What A Waster) már úgy is bejutott a brit TOP 40-be, hogy a dalt a négybetűs szavak gyakori használata miatt nemigen játszották a rádiók. Még ugyanabban az évben megjelent az első nagylemez, az Up The Bracket is, amely a maga idejében ugyan nem okozott nagy felfordulást a lemezlistákon, mégis mára egyértelmű, hogy az időszak egyik legnagyobb jelentőségű albuma, amely azóta is örökösen visszaköszön az újabb és újabb brit gitárzenekarok zenei világában.

A The Libertines energikus, fülbemászó és nagyon angol zenéje olyan ősöket idézett meg, mint a The Jam, a The Kinks, a The Buzzcocks vagy a korai The Clash, amelynek gitárosa, Mick Jones producerként segédkezett is az első lemez felvételekor. Legalább ilyen fontos volt azonban, hogy szövegeiben Barat és Doherty is rengeteget merített az olyan brit költőikonoktól, mint Oscar Wilde vagy William Blake, folytatván ezzel a The Smiths által megkezdett „poétikus” hagyományt. Nem túlzás azt sem kijelenteni, hogy a The Libertines abban az időszakban vállalta fel és hirdette büszkén az angolságát, amikor az éppen egyáltalán nem volt divatos. Dohertyék ráadásul korábban nem látott módon szoros kapcsolatot tartottak lojális rajongótáborukkal, és még sikereik alatt is beengedték őket a lakásukban tartott gerillakoncertekre.

2002 végére tehát már mondhatjuk, hogy az együttes befutott, ám nem sokkal később kezdődtek a gondok. Doherty nem bírta el a sztársággal járó terheket, és hamar a crack és a heroin rabságába került, amelyből gyakorlatilag azóta sem tudott kikecmeregni. Kezdetben ennek a hatása csak a zenekaron belüli feszültségekben nyilvánult meg, ám Baratot egyre jobban idegesítette Doherty függősége, és végül ultimátumot adott neki: vagy a drogok, vagy a The Libertines. ĺgy az együttes több koncerten is Doherty nélkül játszott, míg utóbbi már ekkor megalakította saját későbbi zenekarát, a Baby Shamblest. A Barat és Doherty közötti feszültségek végül odáig fajultak, hogy utóbbi betört Barat lakásába, ahonnét el is tulajdonított néhány vagyontárgyat. Ennek folyományaként Dohertyt két hónapra lecsukták, ám miután kijött a börtönből, újraegyesült a többiekkel, és az együttes diadalmas visszatérő koncerttel, valamint addigi legjobb slágerlista-pozíciót elérő kislemezével bizonyította, hogy nagyon is létezik.

Ekkor hágott a tetőfokára Nagy-Britanniában a The Libertines-mánia, miközben a zenekar tényleg emlékezetes koncerteket adott sorozatban. Ám 2004 nyarára Doherty visszaesett, és kezdődött minden elölről. A lényeg röviden annyi, hogy amikor ősszel a második, cím nélküli The Libertines lemez megjelent, addigra az együttes már gyakorlatilag nem létezett, és hiába került a listák élére, Barat akkorra már végképp szakított Dohertyvel, és decemberben hivatalosan is feloszlatta a zenekart.

Pár héttel később aztán Doherty találkozott Kate Mosszal, és a modellel folytatott zűrös kapcsolata okán hamar megismerték nevét a bulvárlapok olvasói is (az pedig már jóval kevesebbeket érdekelt, hogy 2005 telén a Baby Shambles is megjelentetett egy nem túl jól sikerült lemezt). Bár idén júliusban úgy tűnik, hogy most tényleg véglegesen szakítottak, az események ismeretében nem vennénk mérget arra, hogy ne láthatnánk még kettőjüket újra együtt. Doherty egyelőre boszorkányos ügyességgel megúszta, hogy újra börtönbe kelljen vonulnia, pedig sok minden van a rovásán: kábítószer-fogyasztás, kábítószer-birtoklás, testi sértés, autólopás, bódult állapotban történő autóvezetés. A hatóságoknak még tart a türelme vele szemben, de egyre nehezebb elképzelni, hogy innét Pete Doherty számára még lehet visszaút.

Vissza a nehéz időkhöz – Amy Winehouse

Bár Winehouse momentán sikeres és jól fogadott tavalyi lemeze kapcsán is folyamatosan téma a sajtóban, félő, hogy rövidesen ő is inkább botrányai miatt lesz emlékezetes. A huszonnégy éves londoni énekesnő angol zsidó családban született Londonban, és iskoláskorában már tagja volt egy amatőr rapegyüttesnek. Később gitározni tanult, és már tizenhat éves korában fellépett énekesnőként. Még javában tinédzserkorban járt, amikor a Pop Idol és más tévéműsorok ötletgazdájaként híres Simon Fuller menedzser szerződést kötött vele, és még huszadik születésnapja előtt meg is jelent az első nagylemeze.

Az énekesnő első lemezével hasonló pályát futott be, mint Katie Melua: szintén dzsessz és soul inspirálta, kellemes hangzású zenével, kitűnő énekhanggal, no és természetesen egzotikus külsővel. Amy Winehouse bemutatkozó albuma a Frank címet kapta, és szép lassan platinalemezzé vált, maga Winehouse pedig újabb jelentkező lett „a brit Norah Jones” címre, bár ővele és Meluával szemben meglehetősen szókimondó szövegeket társított az ártalmatlan muzsikához. Később aztán úgy nyilatkozott, hogy eszébe nem jutna újra meghallgatni a Franket, amelyhez állítása szerint csak az egyénisége nyolcvan százalékát adta.

A sikerekkel pedig – akárcsak Doherty esetében – megjelentek a gondok is. Winehouse magánéleti válságát alkohollal és drogokkal próbálta oldani, de ahogy lenni szokott, ezzel semmi sem oldódott meg, viszont minden még jobban elromlott. A menedzsmentje megpróbálta elvonókúrára küldeni az énekesnőt, aki erre nem volt hajlandó, és mindössze tizenöt perc után ott is hagyta a rehabilitációs klinikát, és ez az élmény ihlette eddigi legsikeresebb dalát, a második albumán hallható Rehabot.

ĺgy aztán igencsak sokat kellett várni a következő lemezre, egészen pontosan három évet, amely egy pályája kezdetén levő előadó esetében kockázatos, hiszen ennyi idő alatt könnyen elfelejtheti a közönség. Winehouse esetében azonban ezek az aggodalmak alaptalanok voltak, és a Back To Black című lemezével népszerűbb lett, mint valaha.

„A Back To Black arról szól, amikor véget ér egy kapcsolat, és mindenki visszatér oda, ahol otthon érzi magát. A barátom visszament a volt barátnőjéhez, én pedig az alkoholhoz és a nehéz időkhöz” – vallott erről őszintén brit újságíróknak. A második lemezén a tehetséges producerrel, Mark Ronsonnal dolgozott együtt, és igencsak eltávolodott a Frank dzseszszes, finomkodós stílusától a soul és a hatvanas évek girl groupjai fémjelezte stílusok felé. Winehouse új lemezéről a kritika felsőfokon beszélt, és a közönség is hamar a keblére ölelte, ráadásul nemcsak Nagy-Britanniában, hanem például a britekkel szemben sokszor közömbös Egyesült Államokban is.

Fontos megjegyezni, hogy a Back To Black zenéjén nyoma sincs az elmúlt év problémáinak, ugyanolyan természetes és könnyed lemez, mint a debütálás volt. A szövegek viszont jóval túlmennek az önirónián és gyakran könyörtelenek is. Az Observer magazin szerint sikerének az is titka lehet, hogy nehéz beskatulyázni. „A hangja alapján afro-amerikai, pedig brit zsidó. Szexis, de erre egyáltalán nem játszik rá. Fiatal, pedig öregnek hangzik. Kifinomultan énekel, de a szövegek trágárak” – írta a magazin. Az is biztos, hogy Winehouse önmagát adja, nem játszik rá a problémáira, és a nem túl érdekes egyéniségeket kitermelő új brit popmezőnyben ezzel kiviláglik a vetélytársak közül.

Ugyan korábban sem rejtette véka alá a nehézségeit, Winehouse az utóbbi hetekben még szörnyűbb poklokat jár meg, mint bármikor előtte. Májusban összeházasodott Blake Fielder-Civillel – aki az elmúlt években is sokszor feltűnt az oldalán –, élete azóta gyakorlatilag káoszba fulladt. Nyári turnéját idejekorán befejezte, az őszi koncertdátumait pedig szintén lemondta, kimerültségre hivatkozva, de nyílt titok, hogy az énekesnő és férje is heroinfüggők. A legújabb hír pedig az, hogy apósa arra szólította fel az énekesnő rajongóit, hogy ne vásárolják a lemezeit, amíg ki nem lábal drogfüggőségéből, hátha ez majd észhez téríti, és Fielder-Civil szülei több fórumon is nyíltan beszéltek gyermekük és felesége függőségéről. Persze az is könnyen lehet, hogy egy józan, kiegyensúlyozott Amy Winehouse már senkit nem érdekelne, éppen ezért ördögi kör, amibe belekerült, és csak remélni lehet, hogy ennek nem lesznek végzetes következményei. (origo alapján pj)